Székes-Fejérvári Naptár, 1940

Szépirodalmi rész

- 21

felöltöztette az öreganyja: fején az ember viseltes báránybőr sipkája s asszonyi berliner keresztül kötve rajta, aminek mellyes résziből minduntalan előhuzogatta kesztyűs kezeit, tilalom ellenére. Városi gyermeksége egy rémület volt. Ilyent még sose látott és sose hallott. Szinte a disznóval nyikkant s vele együtt halt el. Jártányi ereje nem volt, csak állt dermedten, ahova letették. Homályos gyermeki és egyben ősemberi ösztönök kuszálódtak benne, a vér elriasztotta s már lassan megrészegítette, bement, a véres tálhoz akart érni, de a menyecske felkapta, telt melléhez szorongatta néhányszor sebesen és anyásán, aztán vitte kifelé. Most jön a java, gyönyörűm — sugdosta ösztönösen magázva, — a pörkölés! A ház oldalán már fellobbant a láng, könngü szalma alatt úgy feküdt az állat, mint egy fejedelem, akit elhamvasztanak istenei hite szerint. R szikrák pillangósán rajzottak fel s feljebb ellustultan zilálódtak széjjel, majd elhullottak a sötétben. R három férfira zordon árnyékok borultak. R segéd csutakot készített, a megölt test hajlásait már ellátva velük s velük s most ledörzsölésre készen állt. R böllér komótosan lépett erébbarább, szája sarkán pipa csüngött s komoly képpel igazította el a piszkaiéval a szalmát az állaton. Komor és tisztelettudó pap volt ezen a végső tisztességadáson. Fölmérte szemével a jószágot és számadást vetett magában. — Időre megleszünk vele, — mondta hangosan ki az eredményt, a szemét nem emelve föl.

R bognár nem felelt. Szintén bökött egyet-egyet a fellobbanó, odavetett uj szalmán, de mozgásából hiányzott a böllér több évtizeden át szerzett ösztönös biztossága, inkább a műkedvelők lelkes igyekezete látszott rajta. Ösztövéren s elgondolkozva állt, néha szórakozottan s részvételt mutatón babrálva a fával, de jól látszott, hogy az esze

nem ott jár. Gondolatok formájába nem hidegülő meleg érzéshullámok borították e,l ködösen észlelte, hogy leveri az esemény, megint egy disznó, megint egy esztendő. Bizakodással hizlaltuk, könnyen szúrjuk le. Szikár árnyéka nagyon rokon volt most a körülötte bontakozó természettel, a dérgyöngyösen tollászkodó fákkal, havas, élettelen tájjal, amely fölött a téli virradal súlyos lehe tespedt.

R legény közben bement a targoncáért és a gyorsan elhamvadt pernyéből előcsutakolt disznót ráhengeritették. Onnan a bontószékre gyúrták fel, vértolulásos arccal. R böllér kibontotta az uj kötényét — szinte pattogott a vászon — s maga elé kötötte. Kis idő múlva a disznó két darabban csüngött a magasban.

R konyha felöl már jó illatok kezdtek szálldogálni s az ajtóba állt figyelni a macska és a kutya is, melyek eddig bezárva vinnyogtak, hogy útba ne legyenek. R fokhagymás vér pirosán dagadt, másik tálban a pecsenye-hus, máj. Az emberek leültek s faltak, állkapcsuk vaskos mozdulataival. A bognár bort töltött, bajuszukat kétfelé túrták, keveset félre loccsantottak, kiitták. Egészségükre. Egészségükre. Na még egyet. Köszönjük. Megitták azt is.

Kicsit emésztettek s a munka után a szünet meghozta a hangjukat is. —• Te, Mári — kérdezte a böllér húsosán, arca mozdulatlan, csak kék szeme csillant, — szereted-e még a legényeket ? — Mióta maga kivénült, azóta nem — nevetett a menyecske. — Nana, szűrődött meg a böllér, én még ura vagyok magamnak. — Csak az aszszonynak nem, — zárta le a menyecske, annál inkább, mert a szobából kilépett a vendéglány, a bognár öegsének a lánya. Még a disznótorért sem kelt fel korábban, ez is városban látta meg a világot. Fekete, nehéz szemében a ki nem aludtak fátyola úszkált. Paraszti eredete csak erős testén érzett, bár