Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 34 — Oly szeretettel simogatta a fácskát, hogy annak gyantától átitatott rostjaiban táncolt a boldogság. — Tudod, mi az: csalódni? Csalódásokat gyűjteni ? Egyszerre csak csokorba gyűjteni a csalódásokat és elküldeni az utolsó csalónak? A magános koravén vándor egyedül élt, nem volt nenkije, semmije a kötelességén kivül, ami az élethez fűzte volna. Azért szakadt ki a szeretet ünnepén belőle a keserűség. A nyomoréknak maradt, alig félméternyi, derékban görbérenőtt karácsonyfa hajladozott, erőlködött, hogy a hegytetőről éveken át reárótt hivatást teljesíthesse, hogy szeretetet áraszthasson, amint parancsolta a hegyi beszéd. — Tudod, mi az, fölöslegesnek lenni itt a földön ? Igazán utolsón, mindenki számára fölöslegesnek lenni? A nyomorék, silány fenyőcske nagyot, magafölöttit cselekedett. Addig hajladozott, amig a magános férfi vállára hajlott és szegényes pisla fényével pillanatnyi megenyhülést, elégedettséget lopott sivár leikébe. És rövid időre, karácsonyestéjén nem fájt semmi. Elmúlt a hosszú ünnep is. A bérház előtt megállóit a szemetes kocsi, egyszerre dobták reá a fenyőtestvéreket. — Nos, nos — kérdezte elégedetten a legkisebb — milyen volt a karácsonyeste ? — Szép, szép — felelte szűkszavún a két nagyobb. Nem vallotak tovább, nem ismerték be, hogy a zugó fenyves álmait csalódás követte. A nyomorék pedig nem faggatta őket, megtanulta az emberektől, hogy az érzéseket, emlékeket szólongatni egyre rosszabb és rosszabb. A sebesen haladó kocsi rázása távolabb vetette a hallgató testvérektől. Már a kütvároson túl jártak, amikor a nyomorék fenyő egy nagy zökkenésre kiesett az útra. Görnyedt hátú, rongyokba takarózott anyóka haladt arra. Bámész szemmel, hitetlenül állott meg az eléhullott drága kincs előtt, ami a legtöbbet, meleget jelentett. Hazavitte a földbevájt nyomorhajlékba. A szegényes tűzhelyen sovány leveske Ígérkezett. Erőtlen kezekkel tördelte a fenyőcskét. Tüzet gyújtott, melegedett és melegített. A nyomoréknak maradt, alig félméternyi, derékban görbérenőtt, kajla fenyő boldogan sikított, mikor a tüzes láng végigfutotta és elégedetten elhamvadt. Teljesítette hivatását. Melegséget árasztott. Két embert, ha csak pillanatokra is, boldoggá tett. Élt. Mamát keresünk. Irta Vécseiné Jankovich Luiza. Fanny kisasszonynak megint rossz napja volt. Ezek a rossz napok az utóbbi időkben egyre másra ismétlődtek. Szomorú összefüggésben volt ez a körülmény azzal a nappal, amikor szegény főerdész urat temették. Váratlanul halt meg szegény öreg úr. Reggel még künn járt vadászni, estére már hordágyon hozták haza az erdőből. Szivszélhüdés érte. A főerdész életében gyakori vendége volt a szomszédos Daán háznak, úgy, hogy Fanny kisassszonynak, aki a Daán gyerekek mellett a nevelőnöi tisztet töltötte be, méltán támadhattak reményei, hogy egy szép napon átköltözheti az erdészlakba, mint annak korlátlan úrnője. Hogy csillogó álmait ilyen brutálisan rombolta szét a végzet, a szegény so-