Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 30 — <és annyi kin. Bután járni, hülyének mutatkozni, ha kérdeznek hülyén, bután felelni; elaltatni, elhallgattatni a feltörő észt, mindig, mindenki előtt, mert füle van a falnak és az embereknek. Ülni, járni egyedül, mindig másképpen viselkedni, mint ahogy azt «gy normális ember teszi. És ha beszélni kell, hát mindig a hülye ernyedt hangján beszéljek és fordítsam a hülyék vágányára a beszédet, vigyázva, nehogy észrevegyék, hogy mindezeket ésszel teszem. Higyje mindenki, hogy valóban hülye vagyok, Fárasztó, idegölő és idegőrlő munka. Senkise próbálja meg, mert könnyen beleőrül. Csodálom, hogy bírom. Ha friss vagyok szellemileg, játszom, szimulálok, kacagva állitQm fejtetőre a legszörnyübb tragédiát; ha fáradt vagyok, mint egy igazi hülye állok az orvos elé. Magam aggódom magamról, vájjon a szimulálás nem valóság-e és a tetetett hülyeség nem természetes állapot-e ? Egyszer az orvos kérdésére, hogy miért nem vagyok nyugodt, mikor bennem nagy bajt nem talál, a következőkben válaszoltam: — Őrnagy orvos ur, én most nyugodt vagyok. És ha orvos ur elé kerülök, mindig nyugalom száll rám. Nekem tetszik az arca, a kékes szeme, a hangja és jóságos tekintete. Itt biztonságban érzem magamat, de ha innen kilépek, az ajtón kívül bizonytalanság fog el és szörnyű kétségek gyötörnek. Félek attól, hogy megbolondulok, hogy hülye leszek, mert a hadifogoly társaim szemeiből, amikor rájuk nézek, ezt olvasom ki. Pedig én még nem vagyok bolond. Hiszen elbeszélgetek most is, a bolond pedig nem tud beszélni rendesen. — Na, ugy-e, hát belátja, hogy nem súlyos a baja? — Igen, belátom, semmi bajom sincs, makk egészséges vagyok, az eszem ép, játszani tudok vele. Szinte végtelen, mert feltör a magasba. Látja, hogy száll az eszem és repülök vele én is. Hát hogyne tudnék repülni? Ä légy kis vacak állat és mégis repül és magasba száll, hát akkor én, az ép eszü, a végtelen eszü! . .. Jaj 1 Ni! . . . Jönnek, csordába jönnek az emberek és el akarják lopni az eszemet . . . Ki akarják vájni az agyvelőt az agyamból . . . Jaj! Már itt vannak . . . Nem engedem! . . . Föl! Repülni ember a magasba, ahol nem ér el az esztelenek hada . . . Hadakozom láthatatlan elemekkel, az orvos figyel, majd lefogat két ápolóval . . . Elernyedek, elcsendesedem, néma vagyok, csűrön viz a testem, reszketek, szemem lecsukódik, hang nem jön ki a számon . . . így esik az élet Pisa di Calci-ban 1918. év május 23-íg. Este háromnegyed nyolc órakor a tolmács kiabálja a nevemet a szobában. Hozzá megyek és fölvezet a második emeletre egy szobába. Ott áll az asztal mellett a tábornok orvos és beszél az őrnagyorvossal. Rólam beszélnek. Én balra a fal mellé húzódom, mintha félnék tőlük. Äz arcom: kétségbeesett torz arc, amit a tábornok erősen figyel. Mi lesz itt? Ordít bennem a kérdés ; és végig simítom a homlokomat. — Si, si. Mondja a tábornok orvos az őrnagy orvosnak. Majd hozzám lép: — Lei va á casa. Ön, megy haza — szól hozzám mosolyogva. Egyet fordult velem a szoba a rám törő örömben, megtántorodtam és végig vágódtam a padlón. *** E sorokat a háborús naplómból szedtem össze. Majd 20 éve. Kedves emlékként csúsznak el szemem előtt ezek a napok. E napló töredék csekély része a szimulálási munkának. Itthon boldogan vettem tudomásul, hogy Magdi leányom meggyógyult. Meg is irta ezt a feleségem, de nem kaptam meg a levelét.
