Székes-Fejérvári Naptár, 1937

Szépirodalmi rész

— 34

gatni ezeket a levelező lapokat. Hogyha édes anyám nincs otthon, elő keresem . . . Ilyenkor olyan nagy harcok, vad rohamok élednek lelkiszemem előtt és sürü tömegek élén ott látom az édes apámat a zászlóval.Sokszor rámsötétedik a szobában és én nem merek lámpát gyújtani. Nem merek meg sem mozdulni.

Ez maradt nekem az édesapámból. Ezek a véres rémképek és a néhány sor cikornyás irás ceruzával odavetve. Nagyon fájt, hogy azokban én rólam meg sem emlékezett. Azért én mégis érzem, hogy azokat a tábori lapokat énhozzám is irta az édes apám . . . Azokból a lapokból tudtam én, hogy az édesapám jó lelkű ember volt szegény . . . Azt mondja édesanyám is.

Amikor édesanyám beszédes kedvében van, szokott mesélni édes apámról. Ilyenkor végül mindig sírva fakad.

Abból a néhány megfakult tábori lapból és édes anyám elbeszéléseiből ismertem én meg édes apámat. És édes anyám azt kívánja, hogy én olyan ember legyek mint ő volt.

Talán azért szerettem sógorbátyámat, Mariska néném férjét — mert édes anyám azt mondotta, hony sógorbátyám hasonlít édes apámra. Ö is olyan szikár termetű mint édes apám volt . . . csak az arca egy kicsit kerekebb.

Ezért én a szünidőt mindig sógor bátyáméknál töltöttem. Sógor bátyámnak szép birtoka volt T . . . sz . . . őn kívül laktak a falun egy árnyékos tanyában. Nagyon szerettem ott tartózkodni, pedig sógorbátyám nem nagyon rajongott értem.

Az érkezésem nem volt nagy esemény T . . . sz . . . őn. István bácsi várt az állomáson. Leszedte a tejeskannákat a kocsiról és felrakta az én kis csomagjaimat, azután megindultunk a kocsi úton kocorázva. Mig a községből ki nem értünk, István bácsi hajtott; de amikor letértünk a homokos dűlő útra, kezembe nyomta a hajtószárat:

— No, tessék fiatal úr! . . . Hajtson míg én ráfüstőlök!

Ez a „ráfüstölés“ mindig a szérüskert sarkáig tartott. Bátran kezembe adhatta a hajtószárat Tudták már azok a lovacskák errefelé a járást jobban, mint mi. A Szedres már tíz egynéhány, a Bátor pedig nyolc éve jár naponta az állomásra. Az ostort is bátran a kezembe adhatta, mert az a jó folyós homok úgy megfogta a kereket, hogy a lovak csak lépésben haladhattak; de még azt is csak komótosan. Bizonyosan már azt is tudták, hány lépés a Svájceres istállótól az állomásig meg vissza ? Azért én nagy komolyan ültem a bakon. . . . Beszéltem a lovakhoz és huzigáltam e hajtószárat, aminek az lett az eredménye, hogy ha Bátor vagy Szedres légy után csapott, nagy fejével engem csaknem lerántott az ülésről.

István bácsi eközben, hol szunyókált hol meg mesélt nekem. Néhány szóban elmondta, hogy mi minden történt a tanyán az elmúlt esztendei szünidő óta? . . . Már ahogyan ö látta . . . . Szürke kis történetek voltak ezek nekem, mégis olyan kedvesek. Olyan dolgokról szóltak, hogy hány kölyke volt a „Csámpás“-nak a tavaszon ? . . . Hogy a télen nagy hó volt és beszorultak a nyulak a tanyába és még a „Csámpás“ is fogott egyet a csámpás lábaival . . . Elmesélte, hogy melyik hizó milyen nehézre hízott ? . . . Melyik tehén, milyen borjut ellett ?

— Hogy emberek is születtek, haltak, arról sohanem emlékezett meg. A „Kozák“-ról igen sokat mesélt. Kozák füstős nyakú hatalmas bika volt.

. szerettem sokat hallani. Mindig imponált nekem az a vad kamaszság . . . pedig a közelébe sem szerettem menni, hogyha a gulya között legelt . . Még akkor is féltem tőle, hogyha a korláton belül hányta a lábával a hátára a port.

Rendszerint nagy munka időben ér