Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 53 — hátrafésüli az ujjaival. Ül és némi idegességgel vár, a szeme folyton az ajtóra futkos, végül rajta is marad.) III. jelenet. A rab, a felesége, börtönör. Rab: (kulcscsörgés, belép Ágnes feketeruhás, kendős fiatal parasztasszony, a karján pólya. A börtönőr benéz, de visszalép és behúzza maga mögött az ajtót. A rab csak az asszonyát látja. Elfogultak mind a ketten, mereven állnak, végre, némi küzködés után a rab odalép hozzá. A # meghatottságtól rekedt hangon) Eljöttél Ágnes? . . . (Odavezeti az ágyhoz. Remegő hangon, mig a pólyáért nyúl) Mulasd, Ágnes — hadd lássam a gyerekemet. .. (átveszi és sugárzó arccal nézi a csöppséget.) Aluszik, Ágnes?r (Az asszony bólint.) És — micsoda Ágnes? Fiú vagy lány? (Néz az asszonyra.) Ágnes: Az lett, Áron, amit kívántál... Rab: (örömmel) Fiú! .. . Fiú lett, úgy amint kiván uk. Drága, egyetlen gyerekem! . (végigfutkos a szája a gyerek arcán) Árva kis gyerekem ... (az asszony felé) A bölcsője nem kopott-e még el? (Innen valami derii ömlik a beszédjéből.) Ugye, jó lett neki? Tudtam én,hogy milyenre kell csinálni! Erősre, meg nagyra, mert mindig kemény legények voltunk mi, hátalmas fajta. Egy gyerek elkoptatott egy bölcsöt. Az én fiam is így tesz majd .. . ugye, p cinyem ? (m.ntha szabadon tervezgetne) Később ló kell a magyar gyereknek — ló bizony, meg fakard, kis fapuskával — hahaha (csendes kuncogás inkább, hiszen a zokogás fojtogatja) Huszár lesz az én fiamból, a biz a, msgyar huszár — kard ki, kard! — ló meg fapuska — hehehe — Te nem is tudod kedves — hogyan is tudnád, hiszen még nem is éltél — arra is gondolt ám már az apád, a te jó apád (az asszony már sirdogálgat) hogy puskád legyen — gondolt rá az apád — mert jó apja akar lenni a gyerekének — csinált fakardot, fapuskát a nagy fiának (babusgatja a gyereket) a biz’ a — Ezt még te se tudod, Agnes, ott van a szénapajta tetején, a gerendánál: kis kard — hehe — meg kis puska — hehehe... (a szeme megakad az ágyon, egyik kezére! fogja a gyereket, a másikkal az ágyat tapogatja, az arca a mosolygóból fájdalmassá válik, elkomorul. Nyögésszerü hosszú sóhaj) Ah . . . Irtózatos! (Szünet.) Ágnes: (összebújnak és az asszonyból hangosan kibugyborékol a sirás) Áron, éli tiszta embernek tudlak . .. Rab: (ölükben a pólya, félkarjával átöleli az asszonyát, aki a ura vállára ejtette a fejét. Nyugodtan) Az én kezem, Ágnes tiszta az anyád vérétől. Megőrzött az Isten, nem engedett gyilkossá lenni. De mért hagy gyötrődni, mért hagy gyötrődni?... Ártatlanon huszévre elitélve!... Legény lesz már a fiam, ez a csöppség, mire kiszabadulok. Talán ki se szabadulok, előbb elrág már a fogság. .. Legjobban mégis az fáj. hogy ártatlanul kell gyötrődnöm ... A fiam nem kérdezi majd, hogy ártatlanul itéltek-e el, vagy nem, csak azt tudja, hogy elítéltek. Ágnes, mit mondasz neki, ha — hallod e — mit mondasz neki, ha majd látja a többi gyerek apját, mit mondasz te neki, (nagyon halkan) ha kérdezi: hol van az én édesapám?.. . Ágnes: (felsír) Áron, édes Áron... Rab: Mit mondasz te neki, ha hallott valamit a szomszédoktól, amikor már nyílik az esze — és megkérdezi: gyilkos volt az én apám ? (Mély sóhajjal) Nem igy gondoltam én ezt el! Azt hittem, jobban megy majd a munka, ha lesz gyerek, akiért érdemes dolgozni, Mesélgettem volna neki estelente — ő meg majszolgatgatta volna a nyulkenyeret, amit a mezőről hoztam neki. Télen kis szánkót, nyáron kis kocsit faragtam volna s tudom, ha nagyobbacska lett volna, örömmel hajtotta volna a lovakat, meg a kis hornyukat. Oskolába járt volna kopogó csizmában, meg piros huszársipkában. Kitaníttattam volna, legyen belőle doktor, jegyző vagy akár pap — nem sajnáltam volna tőle a falatomat... Most mindennek vége, (nézi a gyereket) aluszik, még nem
