Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
48 — Annus akkor is szakasztott ilyen volt. Hogy a csalódás teljesebb legyen, pi ros rózsa csokor is disziik íz asztalon, az ő kedvenc virága, aminek a mézes hetek alatt sem volt szabad soha hiá nyoznia. Leülnek. Reggeliznek. Beszélgetnek. Azaz, hogy csak a férfi mesél. Mert bizony mesének tetszik minden, ami! mond Az elképzelhetetlen borzalmak, leírhatatlan nélkülözések, honvédeink legendás hősiessége. A diadalmas előnyomulások, ezer veszélyen keresztül. A győzelem mámora A felszabadítót tak örömujjongása és bizony bizony a keserves vereségek is ... Mese... mese... mese... gyönyörű, szomorú, hihetetlen és mégis — igaz.. A kis ember tágra nyitóit szemekkel lesi a szavakat az apja szájáról Végre érte jön az -öreg dadus és magával viszi. A házastársak magukra maradnak. A férj elhallgat. Csend. Áhitatos templomi csend. Csak a madarak énekelnek tovább. Aztán megszólal a férfi: — Hányadika van ma, édes lelkem ? Az asszony (felriad) Hányadika? Igazán nem tudom De nem is akarom tudni. Nekem most csak az a fontos, hogy itthon vagy. Minden egyébről el akarok felejtkezni. Mert különben eszembe jut az is, hogy az idő kétségbeejtően rohan. Ez a szűkre kiszabott szabadság egy kettőre letelik és én megint csak az imádságommal érhetlek utói... A férj. Édes... édes!... (Elkapja az asszonya kezét. Nézi Babusgatja Csókolja. Nem tud betelni vele. Elgondolja, hogy mi mindent jelent ez számára attól a pillanattól kezdve, hogy a Margitszigeten az ölébe simult! A megtérést. Az üdvözülést. Az er köles' piszokból való szabadulást Mindent, mindent, ami szép, tiszta és jó. Egyszóval a földön elérhető legna gyobb boldogságot. Ez a kis kéz... Ez az édes, puha és mégis olyan erős kis kéz. . Hogy tudta ez őt vezetni!... Szépen, okosan, hogy észre se vette, amig odáig jutott, hogy egyéb kívánni valója nem maradt, csak az, hogy mire vége lesz a vérzivatarnak, ő újra visszatérhessen íz otthonába, és végig együtt élhessen a párjával, együtt öregedjenek meg szépen lassacskán, észrevétlenül... Idáig érve, eszébe jut egy szép, derült, júniusi nap; olyan, amilyennek ez is ígérkezik Az ő leány kérésének napja Szent Isten, ha őt akkor Anna elűzi magától, mint ahogy rászolgált ! Vájjon jut e eszébe szegénykének, amit akkor végig keltett hallgatnia? Fáj-e még a seb, amit az ő gonoszsága, cinikus önzése ütött szerelmes szivén? Ezt meg kell tudnia okvetetlenül. Ezért vezekelnie kell. Térdre hullva kérni bocsánatot, mintahogy megtette már — gondolatban — annyiszor. És elkezd puhatolódzani. — Tudod e szivem, hogy ma évforduló is van ? Az asszony (erősen gondolkozni látszik) évforauló? Minek az évfordulója? A férfi, (egyenesen a szeme közé néz) Junius 12 ike van. Az én leány» kérésemnek az évfordulója .. Az asszony (elsápad. A szeme elborul. De csak egy pillanatra A vér» hullám vissza ér az arcába és hangosan, édesen felkacag.) — Hogy emlékezem e? Hogyne? — A drága nagyanyó komikusán kétségbeesett arcára, amikor az eljegyzésünk hírével hozzá olyan váratlanul betoppantunk. Összecsapta a két kezét és rémülettől dadává mondta: „De gyerekek, az Istenért! Ilyet lenni velem! így meglepni engem! És épen ma, amikor Irmának kimenője van. Most ment el és csak az esti hajóval tér vissza. Mi lesz most az eljegyzési uzsonnával ? L. És akkor mi ketten elkezdtünk teríteni. Jobb ügyre méltó buzgalommal
