Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 46 — maguknak egy alakot, egy ilyen falu rosszát és belehajszolják magukat valami hősies felbuzdulásba: — „majd én megmutatom, hogy embert csinálok belőle!" Én azonban kijelentem, hogy nem vagyok kísérleti nyúl. Én a me sebeli farkas vagyok, akitől a bárány kák remegni szoktak. És most jól figyeljen arra, amit mondar i fogok: én joggal gyanúsíthatom, hogy érdeklődik egy kicsit irántam, már akármilyen természetű is ez az érdeklődése. Ám maga még több joggal hiheti, hogy — szeretem. Ha semmi másból nem me ríti is hitét, mint abból a letagadhatatlan tényből, hogy én ama históriai nevezetességű dátum óta, minden istenadta délután, legyen akár szép idő, vagy fergeteg, kijövök ide, az egész időt társaságában töltöm, és csak a legutolsó hajóval térek vissza. Olyan ember mint én, nem szokott erőszakot venni magán. Nekem életszükséggé vált most már, hogy lássam. Halljam a hangját. Mindent és mindenkit elhanyagoljak, ami nincs magával szoros összefüggésben. Nos, ez rendben volna. Jól tudom azt is hogy egy férfi, az én helyzetemben, ha nem ambicionálja magának a gazember titulust, úri leánynak csak akkor mondhat ilyet, ha egyúttal megkérdezi: akar e a felesége lenni? Nos, hát nekem ez a szándékom. Abban az esetben persze, ha szeret. Anna nem válaszolt szóval, csak az édes, hűvös kis kezét csúsztatta Török Ákos erős tenyerébe, mintahogy egy kis madár helyezkedik el a puha, meleg fészekben. A férfi erősen megszorította az átengedett kezet. A leány üdvözölt mosollyal hunyta le szemeit. Pár pillanatig hallgattak, aztán Török újra kezdte: — Tehát szeret... A feleségem ak^r lenni. De... És most következik az, amit okvetetlenül meg kell mondanom és amit meg kell hallgatnia, mielőtt a végleges választ megadná. Én szeretem. Például most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy valami helyrehozhatatlan ostobaságra lennék képes, ha nem ajándékozná nekem a drága, tiszta életét. De jól ismerem magamat. Engem még asszony tartósan lekötni nem tudott. Sem egyenes utón, sem ravasz praktikával, sehogy. Szabadulni akarok tőle és jaj annak a nőnek, aki még ezután is kötni akarná magát hozzám! A házas életet, természetesen nem ismerem. De hiszen az is lekötö tség. Súlyosabb valamennyinél. Meg kell tehát ígérnie, hogy mikor én őszintén és becsületesen kimondom: elég volt eddig es ne tovább, — egyetlen szóval ellenkezni nem fog. Nem sir. Nem alkudozik. Nem rendez jelenetet (úgy sem használna semmit) hanem szépen barátságosan, mint ahogy két jó pajtás búcsúzik, kezet szorítunk és megyen egyik jobbra, a másik balra, az együtt töltött idők kedves emlékével. Képes nek érzi magét erre? Vállalja szerződésünknek ezt a pontját is? Mialatt a férfi beszélt, Anna mindig sápadtabb és szoborszerübb lett. Az utolsó szavaknál már úgy ült ott, mint akiből minden élet elköltözött. Náhány pillanatnyi hallgatás után Török fölállott (sápadt volt ő is egészen az ajka széléig) szertartásosan meghajtotta magát es csak ennyit mondott: — Úgy látszik, itt nincs mit keresnem. Isten vele! — Most megmozdult a leány. Fölvetette a szemét. Sokáig kutatva nézett férfi arcába, aztán felemelkedett ő is — Várjon — mondta bágyadt mosollyal, — menjünk a nagymamához. Meg kell neki mondanunk, hogy — eljegyeztük egymást. Megindultak a szálló felé. — Czobor Anna lenézett a kezébén tartott három égő piros rózsaszálra. Nem, ezeket a virágokat, az ilyen leánykérésnek tanúit, nem dobhatja annak a drága öreg asszonynak az ölébe. Árulás
