Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 43 — No világos a dolog. El akarja az asszony veszejteni, ki akarja üldözni az árnyékvilágból. Ezért nevezi mindig részeg disznónak. Hát jó. Hát jó. Nem is lesz ám ő már tovább az útjába. Húsz esztendeig szenvedte az asszony zsarnoki gonosz ságait, de mostmár ölég! Mostmár utoljára mondja, hogy ölég. A másvilágon pedig majd számoljon az aszszcny lelke egy ártatlannak szörnyű pusztulásáért. Négy, megy, megy Török István. Csak megy, megy, megy a szegény éji vándor, a férfi ártatlanságnak megtört szivü mártira és csak cipelé. vonszolá érzékeny lelkének egyie inkább sulyosodó nehézségét. De mire a Bé káshoz érne. már nem bírja tovább: a borzalmas fájdalom teher csak oda roskasztará ismét az útszegély mélysé gébé, ha a gondviselés hirtelen kezébe nem adná Sipos uram vendégfogadó hajlékának kulcsát Szegény Török 1st ván. Úgy kapaszkodók abba a kilincsbe, j miként fuldokló a szalmaszálban. S csak onnan szemléié ájuldozó lélekkel a Békásnak az éj sötétjéből oly sejtelmesen, oly hivogatóan előcsillogó hullámait. .. ... És akkor... akkor csak hirtelen megüté füleit valami búbánatosan zümmögő gyönyörűséges muzsikaszó, nyomában meg egy siralmas hang panaszoló sziveitépően, hogy aszongya: Kecskebéka főmászott a fűzfára, Zöldlevelet hozott le a szájába. Isse jó, üsse jó, Nekem sehugyan se jó, Nekem csak a másasszonya vóna jó! Csak hallgató, hallgató e szivbemarkóló hangokat. És végsőkig feszülő kebelében im egyszerre nagy lobbot vetend valami, bus ajakán pecJig csak kitörend az ártatlanul szenvedők, az igaztalanul üldözöttek iszony tatóan szörnyűséges, eget földet megrendítő vést es sikoltása: — Ihaj! most mesélek: mint a gyümölcsöt, mely megérett, rózstísujju ílyár leszakított, s halványarcu anyám elé tett. Gerlicehusu voltam: gyermek, őrizgettek és bujtattak, mert a vénasszonyi szemek vernek. Fehér voltam, még nap-se-Iátta. »Hátha megárt szemecskéjének!« Voltam várába zárt királyka. Szeptemberben hullt le a lakat, először akkor tettek napra s láttam szálló gólyafiakat. Pedig néző szemem nem látott, gyönge ujjam még nem tapintott, nem éreztem még a világot. Fa alatt feküdtem tudatlan, őszben eszmélő gyermekfejjel s éreztem: elmém nyílni pattan. már tűzet oltottak a napban, fejem felett zízzenő ágak susogtak, zúgtak szakadatlan. becsuktam csendben szempillámaf s rászállt az első zörgő levél s megríkatott az első bánat. PäbFFY ISTVÁn.
