Székes-Fejérvári Naptár, 1930

Szépirodalmi rész

— 43 — No világos a dolog. El akarja az asszony veszejteni, ki akarja üldözni az árnyékvilágból. Ezért nevezi mindig részeg disznónak. Hát jó. Hát jó. Nem is lesz ám ő már tovább az útjába. Húsz esztendeig szenvedte az asszony zsarnoki gonosz ságait, de mostmár ölég! Mostmár utoljára mondja, hogy ölég. A más­világon pedig majd számoljon az asz­­szcny lelke egy ártatlannak szörnyű pusztulásáért. Négy, megy, megy Török István. Csak megy, megy, megy a szegény éji vándor, a férfi ártatlanságnak meg­tört szivü mártira és csak cipelé. von­­szolá érzékeny lelkének egyie inkább sulyosodó nehézségét. De mire a Bé káshoz érne. már nem bírja tovább: a borzalmas fájdalom teher csak oda roskasztará ismét az útszegély mélysé gébé, ha a gondviselés hirtelen kezébe nem adná Sipos uram vendégfogadó hajlékának kulcsát Szegény Török 1st ván. Úgy kapaszkodók abba a kilincsbe, j miként fuldokló a szalmaszálban. S csak onnan szemléié ájuldozó lélekkel a Békásnak az éj sötétjéből oly sejtel­mesen, oly hivogatóan előcsillogó hul­lámait. .. ... És akkor... akkor csak hirtelen megüté füleit valami búbánatosan züm­mögő gyönyörűséges muzsikaszó, nyo­mában meg egy siralmas hang pana­szoló sziveitépően, hogy aszongya: Kecskebéka főmászott a fűzfára, Zöldlevelet hozott le a szájába. Isse jó, üsse jó, Nekem sehugyan se jó, Nekem csak a másasszonya vóna jó! Csak hallgató, hallgató e szivbemar­­kóló hangokat. És végsőkig feszülő kebelében im egyszerre nagy lobbot vetend valami, bus ajakán pecJig csak kitörend az ártatlanul szenvedők, az igaztalanul üldözöttek iszony tatóan ször­nyűséges, eget földet megrendítő vé­­st es sikoltása: — Ihaj! most mesélek: mint a gyümölcsöt, mely megérett, rózstísujju ílyár leszakított, s halványarcu anyám elé tett. Gerlicehusu voltam: gyermek, őrizgettek és bujtattak, mert a vénasszonyi szemek vernek. Fehér voltam, még nap-se-Iátta. »Hátha megárt szemecskéjének!« Voltam várába zárt királyka. Szeptemberben hullt le a lakat, először akkor tettek napra s láttam szálló gólyafiakat. Pedig néző szemem nem látott, gyönge ujjam még nem tapintott, nem éreztem még a világot. Fa alatt feküdtem tudatlan, őszben eszmélő gyermekfejjel s éreztem: elmém nyílni pattan. már tűzet oltottak a napban, fejem felett zízzenő ágak susogtak, zúgtak szakadatlan. becsuktam csendben szempillámaf s rászállt az első zörgő levél s megríkatott az első bánat. PäbFFY ISTVÁn.

Next

/
Oldalképek
Tartalom