Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 33 A pádon. — Drámai jelenet. — Irta: vitéz dr. Molnár János. Előadási jog fenntartva. Személyek: Ilike 20 éves urileány és az iró: János 30 éves. Szin: liget. Őszi hangulat, hulló falevelek. Egyik oldalon egy pad. Amikor a függöny felgördül, János mélázón a pádon ül, kezében sétapálca. Az ellenkező oldalról jön Ilike. Kissé megijed, amikor Jánost megpillantja. Amint János Ilikét meglátja, a pádról felugrik. János: Kezét csókolom. Ilike: Jó napot. János: Sétál Ilike? Ilike: Igen János. János: Milyen gyönyörű őszi nap! Ilike: Nagyon szép, de úgy megüli az embert; és ezek a sárguló, elfonnyadt falevelek szomorúan beszélnek. János: Mit beszélnek Ilike? Ilike: Lassan minden megsárgul, megfakul és egyszercsak nincs. Semmi sem tart örökké. János: Nemrég itt tombolt a szerelmes tavasz, ezután jött a meleg, napsugaras nyár és már itt az ősz. — Minden — minden csak egy gondolat, amely feltör, egy pillanatig él, azután eltűnik. — Üljünk le Ilike. Ilike: — De nem zavarom János? Mikor jöltem, úgy láttam, hogy a gon dolataival játszadozik. Valami szomorú szép vers, novella... János: Nem, nem zavar. Sőt, talán még én álltam el az útját... Ilike: Ugyan János? Ilyet ne gondoljon. Ennek bizonyságául leülök. (Leülnek) No és most meséljen nekem a készülő legújabb munkájáról. János: Most készül valami, azt érzem, de hogy mi készül, azt nem tudom. Ilike: Nem tudja azt, hogy mi készül, de érzi. Ez lehetetlen, amit érzünk, azt tudjuk is. János: Nem tudjuk mindig. Majd rájön erre maga is Ilike. De érdekes, hogy mi még sohasem ültünk igy kettesoen. Ilike: Még nem ültünk János. János: Csodálatos, hogy most itt együtt ülünk, pedig ez előtt pár perccel még nem is gondoltunk egymásra. Ilike: Nem gondoltunk... Azaz, hogy mégis én gondoltam magára, amikor a novelláit, a verseit olvastam... Olyan szép (szemérmesen) szerelmes költeményeket ir. János: Tetszenek ? Ilike: Nagyon szépek. Azért szépek, mert egyszerűek. János: Én is gondoltam magára Ilike. Ilike: Mikor? János: Két évvel ezelőtt. Ilike: Olyan régen... János: Mintha tegnap történt volna. Az első bálján. Nem emlékszik reá? (Ilike tagadóan rázza a fejét.) Akkor ismerkedtünk meg. Persze nem is ügyelt reám. Akkor még kezdő voltam, nem ismerték annyira a nevemet. Ilike sem ismerte. Sablonosán táncolt velem és immel ámmal felelt a kérdéseimre, amint idegennek szoktunk felelni. Háromszor táncoltunk együtt. Hej! de cudar melegem volt... Szerettem volna akkor valamit a fülébe súgni, de nem mertem. Ilike: Miért? János: Ott volt a Pista. — Amikor velem táncolt, akkor is azt kereste a szemével; nálam, velem csak a teste volt, mig a szive, a lelke, meg a gondolata a Pisláé volt. Ilike: Azé volt... János: Elfeledte? Ilike: El... János: Régen? Ilike: A bál után nemsokára. Mindig ivott; elzüllötl
