Székes-Fejérvári Naptár, 1929
Szépirodalmi rész
— 66 . — Csacsi fiú, hisz én asszony vagyok! — Asszony! ? — Éppen holnap lesz egy éve. — Hát a nagyságos asszony asszony — Jiülyedezett még mindig Kosaras. — Az az, — nem akarja hinni! Itt jő éppen az uram majd ő igazol, — a tornácon felfelé tartó férfira mutatott. — Ő volt hát az Apuka. — Igen igy becézem. — De a jegygyűrű ! ? —— Az évforduló évszámát vitte bevésetni az uram a városba. — Sándor — futott Ilonka nagyságos aszszony az érkező ura elé — vendégünk van. A Kosaras ur! Képzeld menyasszony vagyok. Azt hitte hogy még lány vagyok, — megkérte a kezemet! Hangos kacaj volt a válasz, a csók szakította meg, Kosaras úgy érezte, mintha valaki taglóval fejbe ütötte volna. Gépiesen mozgott — járt-kelt. Az ebéd alatt még fogóval sem lehetett kihúzni egyetlen szót sem belőle. Alig várta hogy vége legyen az ebédnek. Köszönt, lopva osont az istálló felé. Meg sem várta, hogy a lovát elé hozzák, — maga segített a kantározásban. A nagy udvaron, mietőtt felugorhatott volna, a kis selyem pincsi került a lába elé — belerúgott, azután feldobta magát a paripára belenyomta sarkait fova vékonyába és kikanyarodott a jegenyésbe. A tornácon egymást átölelve, felé integetett a házaspár. Kosaras mogorván emelte meg a kalapját. Aló felnyikkant sarka nyomán — nekivágott az útnak. A Villám ezegyszer emberére talált, úgy meghajszolta, hogy rongyokban szakadt róla a hab, amikorra a tanyára ért. Reszkető inakkal vezették a hőségben és vágtában kimerült állatot az istállóba. Kosaras pedig a szobája felé sietett. Felrántotta az'altot. Az asrtal mellett János volt a privadiner, cigarettát töltött. — egy pedig agyarai között füstölgött. Bizalmaskodó alázatossággal vigyorgott Kosaras. De arcára fagyott a mosoly, hógy a mogorva arcot megpillantotta. — Ki engedte meg, hogy cigarettát most szívja — csattogott Kosaras hangja. — nagyságos Urfí hisz tegnap ? . . . hü- Iyedezett a cseléd, kikapta szájából a cigarettát. — Az akkor volt. Takarodjon Ha még egyszer meglátom hát! . . , nádpálcájával csapkodta az ágyat. János kisompolygott — akkor érkezett a kapu elé a Julis, hogy az ifjuurat ebédelni hívja, — látták a konyhából, hogy megérkezett. — Ej de szeszélyes ma az urfi — dünnyögte bajusza alá Julisnak János az ajtóban, ahpgy találkoztak. — Valami bántja, tegnap velem is furcsa volt. Kosaras pedig fáradtan ledobta magát az ágyra — belebámult a mennyezetbe. — . — Eh, rongy ez az élet —mormogta maga elé. Nem érdemes élni — nem bizony. Kopogtatás hangzóit. — Szabad! — mondotta ellenséges hangon, julisnak pirospozsgás arca jelent meg a nyílásban, enyhébben folytatta. — No mi az ? — Nagyságos urfi tessen ebédelni jönni. — Már ebédeltem. — A levelek ? — Ja igen a levelek! — Ott van a szekrényen a táska . . vigye fel . . . Hanem magának Julis leveled van. Kondás irt, a katona ? A vőlegényed talán ? — Nem a’ kérem, az csak egy rossz pletyka, hogy összehoznak vele, nem kell az se szivemnek, se lelkemnek. — Hát én kellenék-e, mi, te Julis ? — Hát a nagyságos urfi, — pironkodva fogta köténye sarkát és csak úgy kacsingatott az ágyon fekvő felé . . ne tessen viccelni, az urfinak’nem kell ilyen paraszt féle. — No-no, hátha! Jól megnézte, amint tetszelegve kisurrant az ajtón. — Mégis csak legjobb a parasztnak — motyogta Kosaras — a falfelé fordult és néhány pnre múlva jóizü szuszogása jelezte, hogy alszik. ft könnyű elmét... A könnyű elmét, fölszínes kedélyt sokáig szánalommal néztem én: a lélek mélye rejt értékeket, amelyeket nem is sejt ily szegény. De látna, hogy, mi nagy, komoly becsű, a sors vele mi’ könnyen bánik el: aki nem érez mély fájdalmakat, talán, úgy vélem, irigyelni kell. REGŐCZI (EXNER) GYŐZŐ.
