Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

— 62

is belekomolykodott néha a vitába, becéző, simogató pillantást vettett át Ilonkára — néha nyugtalankodott, amikor Kosaras meleg hangon mondotta:

— Ilonka nagysád.

Késő este lett, amikorára előgőrdült a cséza. A vendégek búcsúztak. A fogadtatási ölelés és csók megismétlődött. — Kerekes irigykedett, — hogy őt ebből a rokonias hangulatból kihagyták.

— Ugye apus megengeded, hogy Kosaras ur meglátogasson bennünket — csilingelt az Ilonka hangja, — Aranyos fiú.

— Gyere öcsém, mindig szívesen látunk — morgott a basszus.

— De eljöjjön ám Várjuk — integetett a fehérkesztyüs kis kacsó bucsuzásul. Ilonkával a kocsi elgördült az ispáni lak előtt és bekanyarodott az akácos útra.

— Helyre kis fehércseléd mi — hehehe — huncutkodva meglökte Kosaras hátát az öreg visszatérőben. -- Én mondom neked, hogy házasodj meg, nincs annál jobb, ugye anyjuk ?

Kétpár öreg, megértő szem kapcsolódott egymásba, az ispánpár átölelte ngymast. Az alkonyati nyári csendben olyanok voltak, mint a dúc tetején a reggeli ködben gubbasztó fehér gerle pár.

Kosaras gondolatai ezalatt a délutáni élményre kalandoztak. Szive lázasan vert. Hamarosan búcsúzott a háziaktól.

— A vacsorát a szobámba kérem — kissé fáradt vagyok.

— No-no, csak nem ártott meg a torta, hisz alig evett, — aggódott az ispánné.

— Azt hiszem ragyogó fekete szeme van annak a tortának, — huncutkodott az öreg.

Kosaras kilépett a tornácra. Este volt. A tiszta égen csillagok gyultak ki. Az istálló felöl kolompszó, kutnyikorgás hangzott.

— Csali hó, — Hajszte ne. Bimbó. Kapu csattogás. Minden nap hallotta ezt esténként, három hónapja, mindig ugyanazt, miőta a segédtisztség keserű kenyerét ette, azonban szépnek egyszer sem találta — csak ma.

Belépett a szobájába. Különálló épület volt az, úgy támaszkodott az ispáni laknak, mintha mostoha fia lett volna. A lámpa már égett, nehéz csizmaléptek, a kiöntött víz sustorgása hangzott, — János, a pucér, rendezkedett.

Afféle béresember volt, aki gyalogszerrel szállította a póstát a hét kilóméternyire levő faluból — szabadidejében pedig az »ifiur privadinerje* volt, mint a tanyán nevezték, — takarított a segédtisztnek.

_ Jánost a korai, nem várt látogatás meglepte. Ügyetlenül tartotta maga mögé a cigarettát, amelyet az ifiur skatulyájából halászott el cigaretta töltögetés közben. Nyomtató lónak nem szokták bekötni a száját — elvén dézsmálta meg a töltött halmot. Most a tettenérés

pillanatában megszólalt a kisbiró — a lelkiismeret.

— Tekintetes ifiur ... de csak ennyit tudott kinyögni, a többi a torkán akadt Szeretett volna a föld alá sülyedni, ha lehetett volna. Vele történt meg ilyen, aki tiz éve minden gazdáját becsülettel szolgálta. Addig töltögette a cigarettákat, mig maga is megkívánta. Azután nem is olyan nagy érték az. De hallott már az »ifiur« hirtelen kezéről a béresektől, most vele esne rneg az a szégyen.

— Cigarettázol János — szólt Kosaras, a hangjában annyi melegség és megbocsátás volt, hogy Jánosból is eipárolgott a félelem. Előhúzta a cigarettát.

— Ne tessen haragudni, — Isten a tanúra, hogy ezegyszer vót!

— Jó-jó! Nem haragszom. Nesze még. Belemarkolt a kész cigarettákba — itt van. Ne hidd, hogy én haragos ember vagyok. Voltam, az igaz, de hit a város után ez a puszta, — valamin csak ki kell mérgelődnie az embernek magát. Rendben van a szoba ?

— Igen.

— A vacsorát behozod, azután haza mehetsz lefeküdni. Holnap nem kell a postáért menned — magam megyek.

János háttal botorkált ki az ajtón. Hát ezt mi lelte — turkálta a kíváncsiság. Markában ott szorongatta még a cigarettákat, amelyeket az ifiur nyomott abba — azután kiesetlenkedett az ajtón.

Kosaras végig dobta magát az ágyon — csak úgy ruhástól. Fütyörészni kezdett. Gondolatai kóvályogtak, mintha részeg lett volna.

— Ejnye no, pedig nem is ittam — morfondírozott. Mosolygott rám, — de hogy mosolygott, azok a szemek. Jegygyűrű nem volt az ujján. Tehát még szabad és szép, — de milyen szép. Az apja azt mondotta, hogy házasodjam meg. Kutya legyek, ha ebbe nincs rejtett célzás.

Felugrott az ágyról és hátratett kézzel föl és alá sétált. Szétvetett lábakkal a tükör elé állt. Forgatta fejét, megvolt elégedve magával.

— Hát ami azt illeti, egészen jóképű gyerek vagyok. Hm. Kékes nagy szemek, keskeny, finoman iveit homlok, rajt a fekete, lesimitott hajfürtök, — mit jóképű ? határozottan szép! Nem az első eset, hogy megakadt rajtam a lányok szeme. — *Ugy-e apus megengeded — aranyos egy fiú« — hogyan mondotta! Nem is szó, hanem csepegtetett méz volt. Ezek után nem is kell más, mint a gyors cselekvés. Szép is, gazdag is. Háromszáz hold. Hm. Nem rossz. Azt nem említették, hogy több leány volna. Lehet, Ő az egyetlen. Kitudja, tán más is forgat agyában eféléket. A vörös pusztai segédtiszt* ugyancsak járja a lányos házakat. Jó megjelenésű, jóképű fiú, gazdag is. Ki tudja, — hátha ő is abban sán-