Székes-Fejérvári Naptár, 1929
Szépirodalmi rész
48 — Szerelném magával láncolni az első táncot, mondta és túláradó kedvességgel mosolygott rá. A kis gróf szinte beleszédült a váratlan kitünte ésbe, amire igazán nem lehetett elkészülve, his>en eddig jóformán észre sem látszott öt venni a szeszélyes szép leány, holott tudta, hogy anyjával éppen ő miatta vannak állandó háborúságban. Mert szerette és el is akarta venni a ks „kif i hercegnőt*. Eddig nem igen honorálta lovagjának kitartó udvarlását De most? De ma? Határozottan kacérkodott vele. A tánc után is maga mellett tartotta és olyan édesen csevegett vele, hogy Deécsy valósággal felszisszent kínos meglepetésében és oly erővel harapott ajkába, hogy a vér kiserkedt harapása nyomán . . . — Még egy darabig ott állott kínos megerőltetéssel, halotthalvány arcán galvanikus mosollyal. Még várt. Hogy mire, maga sem tudta volna megmo' dán csak — várt. Aztán, ahogy tűntek a percek, tudatára jött, hogy itt — nincs mire várni többé . . . Arra a meggyőződésre jutott, hogy mindaz, ami néhány óra óta uj életet kölcsönzött csüggedt lelkének, az ,.ő feihevtílt agyának fantáziája volt csupán. Ö nem ezt a lányt látta ma. Az, akinek a lelke az övével együtt repült a magasba, nincs sehol ... Itt egy mindennapi tucat-leány jár fel s alá a teremben, aki nagyon is fel tudja fogni a kilenc ágú korona értékét és mindenáron grófné akar lenni . . . Hát . . . sok szerencsét hozzá!! . . Mire Kata újra kutatva nézett körül, Deécsy Miklós nem volt sehol . . . VI. Egy ködös, lucskos téli napon, amikor már három órakor kigy.lnak a villanylámpák, Stoff Kata letette kezéből a könyvet, melyből olvasott és átment az anyja lakosztályába. A két közbeeső szobán nesztelen léptekkel haladt át, a kis szalónt elválasztó nehéz plüssportiére előtt azonban egyszerre megállóit... A barátságos kis fészekben, mely az öreg asszonynak legkedvesebb tartózkodási helye volt, heves léptekkel járkálta bátyja fel salá. Nem tekintve, hogy egészen szokatlan időben volt itt, a legnagyobb lelki felindulás jele volt nála mindig ez a sebes járkálás, mialatt a szelíd fiú mintegy kivetkőzve magából, nagy hangon, szinte kiabálva beszélt: — De ha én mondom neked, mama, hogy ez az ember keresve kereste magának az alkalmat, h így valami elfogadható ürüggyel végetvethessen mindennek. A fiatal leányt valami megfoghatatlan sejtelem tartotta vissza, hogy most belépjen. — Igen, ez a körvadászat, amit otthon rendezett, Jó ürügy volt számára — folytatta mindig emeltebb hangon. — Hisz az újságok is úgy írnak róla, mint „véleten balesetről*. Halálos sebbel szállították haza a még csak néhány nap előtt is ép, egészséges fiatal embert, akire az egész nemzet úgy tekintett, mint a haza egyik legszr bb reménységére. így hangzik a hir, melyet mindenki készpénznek vehet, csak éppen én nem, aki láttam őt, amikor elbúcsúzott tőlem. És ha most Deécsy Miklós nyomorult módon elpusztul, azt a mi Katánk veheti a lelkére, aki oktalan gyűlölködéssel úgyszólván belekerget’e őt a halálba. Most Stoifné beszélt olyan halk hangon, hogy a minden érzékével feszülten figyelő leány alig érthette az anyja szavát, de bátyja ingerült válaszából mindent megtudott. — Hogy mi jogon vádolom éppen öt, azt nem tudod megérte i? Nos, megmondom neked : Deécsy szerette a húgomat! Kata tétova mozdulatai kapott a függöny redőjébe, mert azt hitte, mindjárt összeesik. Már az elmúlt nyáron a Hűvösvölgyben, emlékezett, amikor elős ör és utoljára volt nálunk Deécsy, és Kata olyan semmiből ki nem magyarázható módon fogadta öt, vettem észre valamit. Bekísértem autón a városba. Egész utón szavát sem lehetett venni, csak nézett, nézeti maga elé. Ezt még akkor annak a lealáztatásnak tudtam be, amiben nálunk része volt és azt is, hogy elutazott, anélkül, hogy tőlem búcsút vett volna. Csak otthonról irt nékem. Őszkor megint visszatért, ügy látszik nem volt nyugta. És bár nap-nap után együtt voltunk, Katat soha, egy szóval nem emiitelte. De mindenütt ott volt, ahol őt láthatta. Egy héttel ezelőtt, mikor azt a fenomenális beszédet mondotta amit mi is végig hallgattunk Katával, délutáni találkozásunk alkalmával olyan volt, amilyennek rrég soha sem láttam. Mint egy pajkos diáki Sugárzott a jókedvtől és a bo dogságtól. Engem minden pillanatban ölelgetett. Mondom, nem birt magával Rákövetkező este, mikor búcsúzni volt nálam, mintha egy gonosz szellem cserélte volna ki. Emberen még ilyen változást nem észleltem. Keserű volt. Cinikus. Világgyülölő. Nekem valami elodázhatatlan üzleti levelet kellett megírnom, azalatt ő a másik szobában tartózkodott. Mikor készen voltam és átmentem hozzá, a Kata életnagyságu arcképe előtt állott . . . Nem akartam zavarba hozni, visszaosontam. Hogy milyen sápadt volt az az ember, amikor később kijött hozzám! Az ajka vonaglott. A szemei gyanús fényben csillogtak. Azt hiszem, ha még egy pillanatig marad, kitör belőle a férfizokogás. De sietett. A karomat úgy megszorította, hogy szinte sajgott. Aztán ment, mint akit űznek, hogy vissza ne térjen soha többé. Hát az ember nem éppen olyan buta, hogy mindezekből a jelenségekből ki ne hámozza a valót, Éppen azért . , . — Most belépett a leány. Ő is sápadt volt és alighogy meg tudott állani a lábán . . ,
