Székes-Fejérvári Naptár, 1928

Szépirodalmi rész

68 — senytárs és büszke lehet reá az ös­­koronázó város minden polgára. A kiállítás gazdasági része külön érdekessége volt a kiállításnak. Azon a város és a vármegye mezőgazda sági fejlettségéről, kulturáltságáról, tett tanúságot. A kiállítással kapcsolatban számos országos kongresszus zajlott le Szé­kesfehérvárott. így a kertészek, az ácsok az iparosok, a kádárok, a husiparosok, a tűzoltók, a kalaposok, a kéményseprők, a dunántúli gazda­tisztek tartottak országos kongresz­­szusokat, illetve nagygyűléseket. A kiállításnak cca 100 ezer látogatója lehetett. A kiállítás fényes erkölcsi és anyagi sikerrel járt. Lendületet adott Székesfehérvár kisiparának és a ki­állítás jövedelméből az Ipartestület székháza javára is több százmillió koronát jutiatoít. Székesfehérvár iparossága az or­szágos kiállítással a legméltóbb em* léket állította jubiláló ipartestületének. Az a kicsi, púpos ördög. Irta: Lázár István. A bányaőrök fegyvere meg-meg dörrent mögöttük, de az alkonyat megvédelmezte homálykárpitjával a menekülő fegyencek életét Az arany­bánya sötét körvonalai belevesztek az éjszakába. Nagy pelyhekben hullt a hó. A szibériai mezők végtelenjén liheqve futott a három fegyenc. Kilopták sorvadó életüket a bánya poklából s mennek, rohannak kelet felé. Tomboló vihar verdesi őket, de ha kiszabadulhatnak az orkán öléből, — örökre boldogok! Mert Iván Ivá­­novicsnál másfél kiló nyers arany van. Találták a*. uj tárnában, eldugták ellopták, megszöktek veje. Ha elér­hetnek Nisni Novgorodba, eladják a perzsa kalmároknak, megosztoznak az árán, átvergődnek Nippon szige téré s ott majd virágos teaházakban pihenik ki fáradalmukat tizenegy évi szenvedés után • . . Összefogódzva törtettek előre a hóviharban. Nem azért rendelte nekik az Isten azt a nyers aranyat s nem azért adta vissza életüket és szabad­ságukat a szerencse, hogy elvegye most tőlük a halál. S csakugyan, a szél megfordult az Ural felé s a hó­fúvás megszűnt, mire virradni kezdett az ázsiai nagymezőn — Éhes vagyok, — szólt Iván Ivá novics Fekete báránybőr kucsmája alól csurgott a verejtéke, Pavel rab hom­loka is gőzben fürdött. Prokop, a harmadik, szétnézett a hómezőn s a távoli bozótosra mutatott. — O t nyulat is találhatunk! Fehér reggel ömlőit el a pusztán. Az őspuszta! Egy tiszta lap a Teremtés könyvében, olvashatatlan, kusza betűje az a bozót . . . Rövidnyelü szeker­­céjével Pavel nádat és avar ágat nyesdesett, aztán elment nyulat fogni; Prokop tüzet rakott, Iván Ivánovics pedig leült a zsákra és a libegő lán­got nézte. Hogy olyan a színe, mint az aranyé. Igen, egy a színük, hiszen az arany is tűz, az életnek, az öröm­nek és a boldogságnak az éltető tüze! És a füst kékes fátyla mögött elgondolkozott komoran, hogy a hom­lokáról szinte lefittyení a ránc. Jött már Pavel s kezében egy nagy, szürke nyulat himbált. A szekercéjével ütötte le. Vére cseresznyeszem a hó­ban. A tűz mellé dobta. — Süsd meg, Prokop! — Majd én, — kiállt föl Iván Ivá­novics. — Vadász voltam ... Levette a bőrét egy-kettőre, föl­

Next

/
Oldalképek
Tartalom