Székes-Fejérvári Naptár, 1928

Szépirodalmi rész

- 63 —

égett, hogyne, hisz ö legyőzte ezt a kis elbizakodott békát. Irénke el akarta kerülni, de Erzsi útját keresztezte.

— Szervusz Irénkém. Miért vagy szomorú ? A leány okos tekintete jelezte, hogy szavait tőrnek szánta, de Irénke is mint jó vívóhoz illik,— nem árulta el titkos bánatát, mosolyt erőltetve arcára válaszolt— Nem lehetek mindig jókedvű— Hogy tetszett tegnap a festő? mondják, képei a tárlaton nagy sikert arattak, valósággal kapkodják képeit— Én még nem láttam tőle képet — szólt kissé fitymálóan Irénke.

— De maradjunk csak a saját képénél. Szép markáns vonások, domború homlok, nyugtalanul villogó szemek, termete karcsu— Nem néztem meg — válaszol az, de észrevéve társnője csufondáros tekintetét, hozzá teszi, — olyan «agyon.

— Kár volt meg nem nézned. En állítom, hogy nagyon szép, pedig zsurjainkon sok szép férfit láttam.

— Nekem nem tetszik!

— Igazán Akkor jó! Megmondhatom neked, hogy velem nagyon szimpatizál. Találkát adott nekem.

—- Deked!

— Igen nekem. Még pedig pont hatórakor. — Erzsi hátratéve kezeit,

minden szót erős nyomatékkai mondott és jóleső örömmel leste társnőjének szomorú haragba boruló arcát.

— No, de már hatóra, mindjárt itt kell lennie.

— Te Erzsi, én azt mondom . . .

— Mi kifogásod van ellene . . -— Semmi, de — az utolsó szó úgy ropogott már mint egy hadüzenet

A két leányka villogó szemekkel méregette egymást, az eddig jól palástolt bosszúság előtűnt arcukon, úgy álltak egymással szemben, mintha a másik pillanatban körmükkel esnének egymás szemének.

jó estét — hangzik a hátuk megett. Visszafordulnak. A festő volt s egy karcsú szép nő a karjárt, a felesége. — Nézd édesem — szólt feleségéhez — ezt a kedves két babát, tegnap ismertem meg.

— Kis babák, — ismételte Erzsi és Irénke. Kisimultak az ökölbe szorított kezek. Néhány pillanat alatt évtizedeket rohantak vissza abból a korból, amit a koravén korszak reájuk erőszakolt, a nagy nő ösztöne összetört bennük, újra 16 éves fruskák lettek.

— ]ó estét bácsi! — Köszöntek és a két vetélytársnő egymást átkarolva szaladt arrafelé, ahol a pótlovag Rudi aznap már huszadszor igazította nyakkendőjét.

Mindennap.

Nekem mindennap fájdalmas nagypéntek! Nekem mindennap vérem szopó gyász, Mióta hazám keresztre feszítve S körülié bőg a trianoni nász.

Nekem mindennap fájdalmas nagypéntek! Lelkem fekete vizek örvénye.

Zsoliárosként a Végeket siratom,

Miket elorzott eenk kordák kénye.

Siratom a rab Tátrákat, a Négojt,

Az őserdőket, arany, sőt, opált,

És azt a csöndes Tarca-parti várost,

Hol egykor régen az én bölcsőm állt.

És siratom Nagyboldogasszony csonkját,

A visszahagyott, maradék rögöt, . . .

S a Maintenon és Dubarryk kéjlakúra Perlem le Istent és az Ördögöt.

Térden járom a via dolorósát;

Sőhajos sorsát árva magyarnak;

Bomlott agyvelőknek sátáni útját,

Melyet könny, gyász, átok s vér takarnak.

Közben pedig romokat takarítok; . . . Földet túrok; . . . kardot melengetek; . . . S reszketve lesem a szent légiókat, Melyekkel én is »győznic mehetek!

CHALUPKA REZSŐ.