Székes-Fejérvári Naptár, 1928
Szépirodalmi rész
— 40 — tagadás, a rizses aprólék ugyancsak közel férkőzött a szivéhez, no meg a készítőié is. Kár lenne folytatnom a családi idillt, Bundás uram alig telt bele egy óra, már ott ült a kaszinóban, hogy szimatot vegyen, —- mint gazdaasz szonyának mondotta. Bár a titoktar tást kerékbetörés terhe alatt fogadta meg, mégis ő volt az első, aki a »Hírlap«*nak, az időszakonkint megjelenő lapnak a szerkesztőjének elújságolta. A jobb sorsra érdemesült bírósági végrehajtó volt a kis lap riportere, — a »pletykavadász« — mint a ka szinó törzsirói nevezték- Ott lebzselt, fülelt, állandóan a beszélgetők kő rül — szenzációra vedászva. Egy kisvárosban mi lehet nagyobb szenzáció, mint a plébánostól elvittek két libát — mindenki felháborodott természetesen ezen az istentelenségen, a sarki boltos elveri az asszonyt, az végigsirja az utcát — csendes nyugodt mederben csörgött az élet, minden nagyobb megrázkódtatás nél kül. Most pedig, mint a villám csapott le a patikus* esete- Mindenki arról beszélt az utcán, a kaszinóban is. Az asszonyok szidták, 'a férfiak irigyelték a patikust, aki most is a dívány egyik sarkában üldögélve mesélte — természetesen szigorú diszkréció alatt — a kis ügyet a primadonnával. A férjes emberek szinte falták a szavait. A patikus előkelő mozdulattal verte le kabát járói a hamut — eddig rövid szivart szívott. Bundás uram a megbízatáshoz illően hűvös komolysággal üdvözölte a sarokban ülőket, egy üres asztal koz telepedett le és feketét kért. A kiszolgáló pincér meglepődött. Már hozta a szokásos hosszulépést. azt ivott minden este a nyomozó. — Mi lelte ezt — morfondírozott magában és tanakodva ment vissza a konyhába- A riporter, azaz a bírósági végrehajtó vércseként csapott le Bundás uramra, aki az »Irodalmi értesítőt« böngészte. — Jó estét mester! — Jó, ha van! — Ejnye de szűkszavú ma. — mint máskor. — Van valami szenzáció ? Bundás uram csak a szemöldökét rándította fel, de nem szólt. — Betörés ? — de az nem. lopás, — arról sem hallottam. (Arról a riporter meg volt győződve, hogy bármily »eset« történhetik a városban, először ő tudja meg, azután a nyomozó.) A riporter, illetve mint népiesen nevezték: »pletykavadász« az ujságrés mögül kémlelte Bundás uram arcát. A nyomozó titokzatosan hallgatag maradt. — Tán a postán van baj. Hallottam valami effélét. Megszökött volna ? — ezt a kérdést csak azért tette fel a pletykavadász, hogy Bundás uramat szóra bírja — lesújtó mosoly volt a válasz. — Mondja, már égek a kíváncsiságtól. No van . . . Bundás uram alig észrevehetően bólintott. A riporter homlokára futott a néhány hajtincs, amit a kopaszság megkímélt, (nem mai gyerek volt őkelme) — szemei észrevehetően előrébb emelkedtek üregében, enyhén cuppantott, úgy nézett, mint aki két napi éhezés árán egy tál pástétomra talált. Az ostromban Bundás uram megtört és szigorú [diszkréció, becsületszó mellett újság mögül megsúgta a titkot, hozzá még az ő tervét is. — Kolosszális! Kolosszális — ugrott fel a riporter, kedvenc szavajárása volt ez. Arcán úgy ömlött szét az öröm, mint a frissen kisült május hurka Orrát felhúzta, — körülnézett. Egy csoportot vett észre, búcsúzott Bundás uramtól.
