Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)
Szépirodalmi rész
58 tatott és mi kíváncsian rohantunk oda; én inkább csak statisztálni, minthogy a távirdai hieroglifekből egy betűt sem ismerek. A főnök végig olvasván a táviratot, ünnepélyes hangon a következő kijelentést tette: Uram, önnek határozottan pechje van; fogadja részvétemet. Miért? A vonat újból késik másfél órát Szent-Annán valami csőrepedés miatt. Hanem tudja mit? Menjünk el fürdeni. Az eszme nem rósz, — felelém, — előbb azonban küldjünk táviratot Szent-Annára. Minek ? Megtudni, hogy az a vonat ide ér-e ma egyáltalán ? Ezt nekem nem szabad megcselekednem. De szabad nekem, ha fizetem a sürgönyt, sőt fizetem a választ is. Az már más. Önnek természetesen szabad. A főnök lekopogtatta a sürgönyt s a válasz azonnal meg is jött rá. Aféle, ismert, dodonai szellemeskedés nyilvánult meg benne. Úgy szólt ugyanis, hogy ha a vonat éjfélig ide ér, akkor még ideér ma; de ha nem ér ide éjfél előtt, akkor már csak holnap ér ide. Minthogy pedig ennyit távirat váltás nélkül is tudott volna egy egyetemet végzett elme, tehát leballagtunk a tóra fürdeni, ami tényleg jól is esett a mai nap boszuságai után. Fürdés után nyugodtan sörözgettünk a faluvégi csárdában, mikor végre valahára jelezték a vonatunkat. Tíz perc múlva pedig már egy második osztályú kocsi lépcsőjéről intettem búcsút a bikkfafüredi állomás jó kedélyű főnökének. A vonaton aztán kémszemlére indultam egy olyan üres kupét keresve, melyben legfeljebb hatan leszünk velem együtt. Az első kupé ajtaja felett ott fityegett a »női szakasz« feliratú jelző tábla. A második szakasz teli volt. Megdöbbentem. Hisz akkor mind teli van. Mindegy. Menjünk tovább. A harmadik szakasz ajtaja nyitva volt s felette ott fityegett egy jelző tábla »szolgálati szakasz« felírással. Bepillantottam a nyitott ajtón, de alig jelent meg alakom az ajtóban, a bennlevő öt úr elkezdett teli tüdővel éljenezni. Éljen Pongrácz Iván! Éljen Iván! Éljen Pongrácz! Tudtam én hogy itt száll fel a kópé. Eféle kiabálások hangzottak össze-vissza. És ez a barátságos éljenzés szemmelláthatólag az én becses személyemnek szólt. Most már másodszor döbbentem meg s ezúttal alaposabban, mert szentül azt hittem, hogy ezek itt mind az öten őrült vasutasok, kiket szolgálati szakaszban szállítanak a Lipótmezőre. Aztán még csak nem is reagál rá a szemtelen, — kiáltott egy vörös képű, Boulangér szakállu ur, — kedélyesen a vállamra ütve. Scanned by CamScanner
