Székes-Fejérvári Naptár, 1907 (35. évfolyam)
Szépirodalmi rész
81 Mutamur. Egy diákköri vakációmat nagybácsimnál töltöttem a Duna mellett, egyik fejérmegyei pusztán. Egyik napon az újságban valami szerelmi drámát olvastunk. Nem ismertem azt a mindenhatónak nevezett érzést, nem is adtam rá semmit. — Szeretném én azt a földre cseppent angyalt látni, — mondottam hetykén, — aki az én szivemet ki tudná mozdítani a helyéből! — No, no, csak vigyázz, — csititott az én bátyám, — úgy ne járj, mint az én szerencsétlen Benci barátom. — Hát az hogyan járt? Sötét felleg suhant el a nap előtt s egy percre szürke homályba borult a tájék. Átadom a szót bácsimnak: * Volt diákkoromban egy igen jó barátom. Benedek volt a neve, de én a mi vidékünk tájszólása után csak Bencinek hívtam. Mathematikus volt, még pedig olyan, akinek lelkét a mathézis szigorú logikája annyira lekötötte, hogy másban gyönyörködni nem is tudott. Ha tavaszkor kinn sétáltunk az ébredő mezőkön s én az ég derült kékjében úszó ezüstfehér fellegek szépségéről beszéltem neki, kinevetett; nem tudta megérteni, hogy mi szépség lehet abban a szürke ködben, abban a sűrűsödő vizgőztömegben. Ha pillangókergetésben kipirult arcú gyermekek ujjongásában s hancúrozásában gyönyörködni megálltam, türelmetlenül húzott tovább, hogy ne hallgassuk a fülsértő sivalkodást. ‘ A szerelem létezésében meg egyáltalában nem hitt. Bolondnak tartott minden szerelmest. Épen úgy beszélt, mint te. Hányszor kinevetett engemet, mikor elkeseredetten vágtam könyvemet az asztalhoz és panaszkodtam neki, hogy a betűk közül mindig egy rózsás arc mosolyog rám s nem hagy tanulni egy világért sem. Ilyenkor hetykén verte a mellét: — Szeretném én azt látni, hogy engem egy úgynevezett rózsás arc megzavarjon! Volt egy kegyelettel őrzött diófalevelem. Egyszer valahogyan a kezébe került. Szép emlék fűződött e levélhez s bizony érzékenyen érintett, n ikor 6 Scanned by CamScanner
