Székes-Fejérvári Naptár, 1907 (35. évfolyam)
Szépirodalmi rész
78 Ordas Imre históriája. — Történet a kuruckorból. I. Panaszosan süvít az őszi szél a rimaparti füzes fái között. Siratja az elmúlt nyarat; fájdalmában búsan űzi-hajtja a foszlányokra tépett felhőket. A hold kitekint néha a száguldó felhők közül, megnézi a letarolt vidéket, majd néma könyörtelenséggel húzódik ismét fátyola mögé. így megy el óra óra után s Ordas Imre a zavaros Rima partján baktatva még mindig nem látja a mécses hívogató fényét a faluvégi ház ablakában. Türelmetlenül ránt • egyet-egyet dolmányán s még türelmetlenebb mohósággal szívja pipáját, mintha az lenne az oka mindennek. Pedig, hej, kevés része volt a pipának abban a szomorú históriában! Ötödnapja kóborol Imre a környéken, Ede- lényt, Radóbányát, még Szendrőt is bejárta, de nem tudott öcscsére akadni sehol sem. Iszákja kiürült, teste-lelke elfáradt, nem csoda, ha jobban kívánta már apja házát látni, mint öcscsét. A hold épen most bújt megint a felhők közé, mikor hirtelen gyenge fény ütődik Imre szemeibe. Nosza, ujult erővel gyorsítja meg lépteit, mintha erővé változott volna tagjaiban a szörnyű fáradtság ... Két legény fia volt Ordas Gáspárnak, a vén Thököly-kurucnak. Szerette mind a két fiát, pedig az egyik, a Laci, igazán nem érdemelte meg. De hát lehet-e parancsolni az apai szívnek? Rossz gyerek volt Laci. Keveset dolgozott, de annál több keserűséget szerzett az apjának. Most utoljára azzal fizetett neki, hogy szó nélkül elment az ősi portáról . . . Ott kesereg az öreg a tölgyfa asztal mellett, nem izük neki a bor se, pedig az minden este helyet talált az asztalon. Komoran néz az ősz kuruc a mécses lobogó lángjába, körülötte tompa csend ül, csak a szél zörgeti meg néha az ablakot, mintha keresne valakit. Pedig vigasztalan őszt talál a szobában is a nyár helyett. — Csak Imre lenne hát itthon, — fakad ki végre Ordas, — ötödnapja járja már a környéket: Megzördül az ajtó s belép a halálra fáradt Imre. Lekeriti válláról dolmányát, miközben szomorúan szól apjának, hogy a Laciról bizony semmit sem tud. — Semmit, — ismétli búsan az öreg, — semmit. Hát utolsó napjaimat sem élhetem le nyugodtan? Hányatott volt az életem, keserű lett az öregségem is. — Ne búsuljon édesapám, — vigasztalja Imre, — előkeritem én Lacit, Scanned by CamScanner
