Székes-Fejérvári Naptár, 1907 (35. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— 56 —

A munkácsi várfokon 1711. január 23-án dördültek meg utoljára a hires kuruc-ágyuk. Huszonkilenc nappal későbben Rákóczi is — fájdalomtól marcangolt szivvel, vérző lélekkel lépte át a határt (1711. febr. 11.), hogy többé soha se lássa ezt a földet, ezt a népet, melyet úgy szeretett, hogy fel tudta áldozni kincsét, boldogságát, dicsőségét

Soha se fogadta el a szatmári frigykötésben számára biztosított kegyelmet. És a visszatiltó emlékhez járult a tova csalogató reménység. Ez a csalfa délibáb, mely tengert Ígért s homokpusztát ad, majd itt, majd ott veté fel csalóka ábrándképeit az örökké hivő, rajongó, hitéhez hű nagy szellem előtt.

Francia, lengyel, török, orosz uralkodó egymásután hitegette a bujdosó fejedelmet. Reményei, tervei egymásután foszlottak semmivé. Királyok, császárok rútúl megcsalták. Nemzete megbélyegezte. Az 1715: XLIX. törvénycikkben őt és bujdosó társait a haza ellenségeinek, hazaárulóknak, az igazi szabadság felforgatóinak nevezte s örökre száműzte.

Bujdosásának utolsó színhelye: Rodostó. Csendes remeteségben, minden világi örömről lemondva itt élte le hátralevő éveit, mígnem eltávozott az örök hazába, hol nincs bánat, nincs könnyhullatás, nincs lelki fájdalom s száműzetés. 1735. április 8-án — nagypénteken — hajnali 3 órakor örök álomra zárultak szemei, — mint hűséges kamarása, Mikes Kelemen Írja: »Az Isten mára halasztotta halálát urunknak, azért, hogy megszentelje halálának áldozatát annak érdemével, aki ma megholt érettünk« . . .

A nagy, csodás, korszakot alkotó szellemek porhüvelye idegen országban, idegen föld göröngyei között (Konstantinápoly Galata nevű külvárosának Szt. Bendit kolostorába) porladozott, mígnem teljesült a nemzet vágya: a szent hamvakat visszaadhattuk a haza szent földének.

Scanned by CamScanner