Székes-Fejérvári Naptár, 1907 (35. évfolyam)
Szépirodalmi rész
54 gróf altábornagy nejével. Háromnegyedévi bécsi tartózkodása alatt 1692-ben átvette [ősi jussát s 1693. tavaszán Olaszországba tanulmányútra ment s visszaérkeztével 1694. március 9-én Leopold kiadta nagykorusitásáról szóló dicsérő oklevelét és elindult sógora kíséretében ősi javainak birtokbavételére. Ugyanezen évben Sárosmegye örökös főispáni székét foglalta el, s csakhamar nagy népszerűség övezte. 1694-ben megnősült s az udvar neheztelése miatt Patak várába vonult vissza. 1697-ben Leopold császár megerősítette Rákóczit a »római szent birodalmi fejedelem« címében. Ekkor már, bár a kémek eléggé visszatartották az ország belső hangulatának megismerésétől, jobbágyai nyomorgatásának látása és a vele szemben elkövetett önkénykedések mégis megnyitották szemeit. Árulás folytán 1701-ben fogságba került, a honnan sikerült megszabadulni s Lengyelországba menekült. Innen aztán népének kértére 1703. junius 15-én tér vissza hazájába. Budavár bevétele után nagyon szomorú idők jöttek a magyarra. Idegen hadak lepték el az országot. A német úgy bánt az országgal, mint valami meghódított tartománnyal. Megtámadta a vallásszabadságot. Kínozta, zsarolta, börtönbe, vérpadra hurcolta legjobbjainkat. Zsoldos hadaival végigdúlta az országot s embertelenebb volt a magyar, mint egykor a török. A földönfutóvá lett nép idegenbe menekült, ezrével tért át a mohamedán vallásra, hogy mint török alattvaló legalább nyomorult életét megmentse. Végre elég volt. Az eltiport magyar nép felemelte fejét. Kitört a szabadságharc s Bocskay, Bethlen, Thököly száz csatára, száz diadalra vitte a nemzetet. De a dicsőséget ismét nehéz napok követték. És mikor ismét megölték a szabadságot, nem titkolták, hogy tervük az egész magyar faj kipusztitása. Ámde azt nem engedte a magyarok őrködő Istene. Hitet, bizalmat, reményt öntött az elcsüggedtek millióiba. Csak vezért várt, hogy ádáz csatára keljen elnyomóival. És a vezérre nem kellett soká várni. Künn, Lengyelországban egy nagy bujdosó ette a számkivetés kenyerét, kinek nevéhéz a magyar faj dicsőségének és szenvedésének ezernyi fénye s árnya fűződik. Rákóczi Ferencre, az üldözött, vérpadra hurcolt Zrínyinek unokájára, kit Bécs gyermekkorában elszakított anyjától, aztán börtönbe vetett, halálra ítélt — tekintett a nemzet szeme. Nem gondoltak reá hiába. Bejött s a szegény földhözragadt tömeg, amely sírva ölelte lábait, hősök seregévé vált, mely nagy, szent eszményekért harcolván, tönkreverte a jól fegyverezett és táplált német hadakat. Nem segítette őket, mint Bocskayt, Bethlent, Thökölyt az ozmán félhold; nem a svédek s nem a német és cseh protestáns rendek, egyedül álltak a csatatéren s a nemzetből vették erejüket. *1 / I . . Scanned by CamScanner
