Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Szépirodalmi rész

85

Sire, monda — egy bűnös, ki nem méltó azon kegyre, melylyel őt felséged elhalmozta, fekszik lábainál, hogy nagy hibájáért önmagát vádolja.

— Keljen fel, kisasszony, tudom méltatlanságát, ön engemet elárult, megcsalt, azért jött, hogy vétkét tagadja?

— Nem, sire. Azért jövök, hogy mindent megvalljak. Én felségedet soha nem szerettem. Hiába igyekeztem azon idegenséget legyőzni, melyen uralkodni nem tudok. Ha parancsolhattam volna szivemnek, akkor annak felségedet forrón, igazán, tántorithatlan hűséggel kellett volna szeretnie. De, sire, a szív pártütő, mely semmi törvénynek, semmi parancsnak nem engedelmeskedik . . . gyakran azt szereti, ki gyűlölve üldöz bennünket s gyakran utálja azokat, kik teljes lelkűkből szeretnek bennünket.

— Ön mást szeret?

— Igen felség, szeretem őt a szerelem minden érzetével, s oly tűzzel, mely telkemet felemészteni készül . . .

— Ö boldog. Ö egy szegény művész, kinek hegedűjénél nincs egyebe, s én, én hatalmas császár, ki most fél Európát sajátomnak nevezem — szégyenlem megvallani — irigylem sorsát.

A császár nagy sóhajt fojtott el, Guiseppa könyekre fakadt.

— Kisasszony, mit tehetek, mit tegyek önért ?

Guiseppa nem tudott szólni, térdre hullva nyújtotta át a császárnak kérleveléi. A császár elolvasta azt.

— Ön életét félti? — Zsarnok vagyok-e, ki lábbal tapodva a törvényt, önkényből öleti alattvalóit? Guiseppa keljen fel. Rode egy óra múlva szabad lesz, de innen távoznia kell még ma. Mivel ön szereti őt, én gyűlölöm. Még ma el kell hagynia a várost, egy hónap alatt pedig egész birodalmamat; oly embert nem tűrhetek, ki hatalmasabb nálam.

— És szabad nekem vele menni a száműzetésbe.

— Ön kisasszony itt marad. Az idő begyógyítja szivének sebeit . . . el fogja őt feledni.

— Soha, soha, sire! --Én nála nélkül nem élhetek. Nekem követnem kell őt, sire! t

— Ön marad, mondom nálunk marad Párisban. Feledi, hogy szerződés kötelezi önt? S ha a világ végére menne is, a császár utolérné önt s szava megtartására kényszerítené.

— Síre, tekintse e gyűrűt, ez bizonysága esküjének, hogy az én kívánságaim a felségedéi is. Sire, én menni akarok.

— Háládatlan! kiálta föl a császár, ez jutalma szerelmemnek?

— Itt a gyűrű ... a császár megtartja szavát.

— Jól van, mond Napóleon, ön el van bocsátva.

Grassini letérdelt, megfogta a császár kezét, a gyűrűt ujjára húzta, még egyszer ismételve: a császár megtartja szavát! aztán örömittasan távozott el.

Scanned by CamScanner