Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)
Az év története
50 szólna, mégcsak ezt mondhatná, amit Monika mondott fiának, Szent Ágostonnak: Édes fiam, engem semmi sem köt már a világhoz, mit keresnék itt tovább !“ Mily remek gondolatok ezek! A lelkipásztor ajkán mily hatalmasan vigasztaló szavak! A halhatatlan érdemeknek mily dicső magasztalása! A jól betöltött földi hivatásnak mily szép méltatása! Dr. Berzeviczy Albert kultuszminiszter beszédjéből ezeket a tartalmas szavakat vesszük ki. . . . És te is szeretted nemzetedet! Ezelőtt tiz évvel ugyanezen a helyen, a nemzet egy másik nagy halottjának ravatalánál ezt mondád: „A lélek nem hagyja el azokat, akiket szeret.“ Szavaid Ígéretté, túlvilági izenetté lesznek e percben. Lelked nem fogja elhagyni nemzetedet, benne fog élni, lángját ezrekre árasztva, és gyönyörködve fogja látni beteljesedését annak, amire követőidet buzditdttad: a nemzet melynek te és társaid életéért küzdöttetek, ki fogja vívni halhatlanságát is. . . Beöthy Zsolt beszédjéből: . . fájdalmunk és dicsőségünk érzésének legmélyebb forrása, hogy szellemed képében a magyar lélek képét látjuk, fényével a világ felé, életadó melegével mi felénk. E szent kapcsolatot nemcsak a te nagyságodban érezzük, hanem érezzük az egész magyarság lelkében, sőt sorsában is. A történeti pillanatok alatt a múlt századnak folyamában látjuk sugárzó és sugalló alakokat. A tettek világában is vezetőink között voltál. Ott voltál attól a naptól fogva, midőn Petőfi oldalán a nemzet viharzó lelke vágyainak szárnyas szavakat adtál, kálváriákon és temetőkön át addig a napig, mikor a magyar lélek legköltőibb és legnemesebb képeinek egyikével mélyen meghatottad azt a királynői szívet, Erzsébetét, melyben nemzeti megváltásunk csodarózsái fakadtak. De legnagyobb történeti feladatodat azzal a mérhetetlen befolyással tötötted be, melyet költészeted a nemzet lelkére gyakorolt. Ez volt a mi igazi nemzeti iskolánk azokban a szomorú napokban, mikor semmit sem volt szabad felednünk és mindent meg kellett tanulnunk, hogy az időnek hivó szavára készen legyünk. Politikusaink bölcsesége csak azzal a nemzeti lélekkel győzhetett, melynek legnagyobb alakitó mestere te voltál..“ ♦ A Nemzeti Színház előtt Somló Sándor, a sírnál Herczeg Ferencz és Tuba János mondtak megható szavakat. A budapesti kerepesi-úti temetőben domborul sírja Jókai Mórnak a Kossuth Lajos sírja és a Deák Ferencz mauzóleuma között. Elvesztettük tehát Jókait is, odatemettük legnagyobbjaink közé. De hiszen tán nem is temettük el; ami belőle ott a földbe került, az a kegyeletes megemlékezésnek lesz tárgya koronkint és örökre; amit belőle eltemetni nem lehet: nagy szelleméből műveiben, mint a hogyan Mikszáth mondja — „mindenki örökölt valamit az öregtől. Bár millió részre szakadt szét az örökség, mindenki megkapta az egészet.“ Halhatatlan alkotásai elmulhatatlan örökségünk, mely Scanned by CamScanner
