Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)
Az év története
49 nem érezte, semmi remény nem volt a gyógyulásra. Három napi betegség után, május 5-én este 9 órakor Jókai szive megszűnt dobogni. A költőt a nemzet halottjaként nagy gyászpompával tették ravatalra a Magyar Nemzeti Muzeum előcsernokában, hova ezrével vándorolt el a főváros népe, hogy egyet pillantson a koporsóra. Május 9-én d. u. 3 órakor volt a temetés, mely a király képviselője, a kormány tagjai, írók, művészek, hatóságok és ezernyi ezer ember részvételével ment végbe. A külső pompa mellett a temetés nagy ünnepies tartalmát az a nehány beszéd adta, mely a koporsó mellett elhangzott. Oly remek szavak ezek, hogy érdemes közölni belőlük egy-két részletet. Baksay Sándor ev. ref. püspök költői szárnyalású beszédének egyik legszebb része ez: „Ki merjem-e mondani ebben az órában, hogy az én minden fájdalom átérzésére fogékony szivem nem érti a koporsóra boruló gyász közönséges fájdalmát. Szégyelem, hogy nem bírom szivemet arra kényszeríteni, szégyenlem, hogy ez a vallomás erővel utat keres ajkaimon, holott én sem voltam utolsó azok között, kiket ez a lélek magához közelíteni engedett; a kik e nagy pálmafának árnyékában ültek és gyümölcséből táplálkoztak. A fájdalom helyét más érzés foglalja el szivemben, talán az atyáé, mellyel egyetlen fiát nagyobb, magasabb hivatásra, —vagy az anyáé, mellyel egyetlen leányát szerető karjai közül szeretőbb karok közé bocsátja, a mely az első keresztények ajkain diadalmi énekben csendült meg halottaik fölött, az ő gyolcsruhába öltöztetett halottaik fölött, s a mely az ő szivéből is annyiszor kicsordult a „Nincs már szivem félelmére“ angyali énekében. . . Egy tökéletesen bevégzett élet szemlélete kelti fel bennem ezt az érzést, Sirok örömömben, láttára ennek a mennyei bölcseség terve szerint kialakult és bevégzett életnek, mely örökre a miénk marad, folytatva közöttünk munkás életét, szórva tovább is elméje kincseit, mint a nap a maga sugarait, a nélkül, hogy azzal egy szemernyit is veszítene súlyából és erejéből; gyógyítva, feledve, vigasztalva, biztosjtva, felderítve, sírásra fakasztva szivünk mozdulását, mint a vizeknek folyását szabadon hajtva ide-stova. — Ez a kéz annyi virággal hintette, annyi árnyékos fával szegélyezte utunkat, annyi írral kö- tözgette sebeinket, annyi vigasztalással bátorította csüggedésünket, múltúnk dicsőségére vagy szégyeneire annyi erővel ébresztette figyelmünket és mikor hegedűink felpattogzott húrjaikkal függőitek a babiloni fűzeken és fejünk a nagy búnak és bánatnak miatta meghajolt a porig, az ő szive annyi édes bátorító szóval tudta feledtetni népe fájdalmait, mint egy édesanya, midőn haldokló betege halálveritékeit törölgeti: gyógyulásról szól, mig szíve szakadóban van. . . Mit várnának még tőle? Mindent elmondott és amit elmondott, mind a mi kincsünk marad. — Egy teljesen bevégzett életpálya, s ha szólna még, csak azt mondhatná Horáciussal: Aere perennius; ha 4 Scanned by CamScanner
