Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Tartalomjegyzék

Nagyerejü Ütő Balazs története.

A történet eleje.

(Melyben szép sorjában elmondja Vén huszár, hogy Nagyerejü Ütő Balázs mely dolgok mián vesztette el messze földön hires nagy erejét.)

Furcsa Isten teremtése az,ember. A városi ember a falusi élet után vágyakodik, a falusi ember a városi élet után. Én, ki e történetet elbeszélem, falun születtem, nevelkedtem, de a sors nagy városba vetett — folyton visszavágyódom az én csendes kis falumba s akkor vagyok csak igazán boldog, ha újra bejárhatom a mezőt, az erdőt s elbeszélgethetek a régi jó időkről az én gyermekkori pajtásaimmal, kik már mind deresedő fejű emberek.

Hej, édes jó Istenem, de megöregedett az aranyszáju tiszteletes ur is! Tiz esztendeje múlt tavaly tavaszszal, hogy utoljára láttam. Akkor még javakorbeli ember yolt, most fehér a haja, a szakálla. De -- halljatok csudát! — arca most is piros.mint a rózsa, teste egyenes mint a nádszál, tekinte eleven s bár hetven felé közeledik, okuláré nélkül olvassa a Szent Bibliát! ...

Két napra mentem haza s két hétig maradtam otthon. A második hét egyik napján éppen a parókia üveges tornácán üldögéltem az öreg tiszteletessel, midőn valaki félénken kopogtatott az ajtón. Nyílt az ajtó s betámolygott egy magas, sovány, legyengült embert Beesett szemén, fakó arcán látszott, hogy hosszú idő óta sínylődik. Ha a tiszteletes ur nevén nem szólitja, aligha ismerek Ütő Balázs uramra, a ki még legényember volt, mikor utoljára láttam, a kit messze földön hires erejéért neveztek Nagyerejü Ütő Balázsnak s ki most valósággal öreg embert mutatott, jóllehet alig volt negyven esztendős.

— Üljön le, Ütő barátom, szólt az öreg tiszteletes. Egy kicsit megviselte a hosszú tél, mint látom, de hát itt a tavasz, megint erőre kap.

Ütő Balázs szomorúan legyintett a kezével.

— Tavaly is volt tavasz, tiszteletes uram, az sem hozta meg erőmet. Oh erő, erő, én nagy erőm, hová lettél! sóhajtott fel szegény.

■_ — Hát bizony megfogyatkozott kigyelmed a nagy erejében, de ne csüggedjen,

Ütő atyámfia. Bizony mondom, erőre kap még kigyelmed, jóllehet túlságosan visszaélt Isten ajándékával. Sokat, nagyon sokat virtuskodott kigyelmed. Igaz-e ?

Nagyerejü Ütő Balázs maga elé bámult, aztán mondá, a mint következik:

— Hiszen a mi igaz — igaz, tiszteletes uram, sokat virtuskodtam. Az ur — fordult felém — nem tudja az én cselekedeteimet, mert hogy mostanában nem volt a mi falunk lakója. Egyszer — már csak elmondom — karácsony másodnapján, mikor a táncban erősen kiizzadtunk, fogadtam a legényekkel, hogy megfürdöm a jeges patakban. Meg is fürödtem. Még jól meg is méregettem magamat, aztán . . .

— Aztán — szólt közbe a tiszteletes szemrehányón — itták a pálinkát reggelig. Mert pálinkába fogadtak. Pálinka! Mindig csak a pálinka. Pedig hányszor prédikáltam a pálinka ártalmasságáról! Hányszor mondám el ezt a régi jó verset:

A pálinka gonosz ital,

Ki azt issza, korán meghal, Nyáron izzaszt, télen fagyaszt. Okos ember nem issza azt!

Hányszor, hányszor s nem hallgattak reám !

— igaza van, tiszteletes uram. Erősen szerettem a pálinkát s az is ösztökélt, nemcsak a virtuskodás, hogy a jeges vízben megfürödjem. De hát ezt még csak elbírtam volna valahogy. Qornyadoztam, sínylődtem utánna, de mégis csak erőre kaptam s bezzeg hogy megint ágaskodni kezdett bennem a virtus. No, telik, múlik az idő, éppen házasodni készülődtem s gondolom, no, Balázs, csak egy farsangod van, búcsúzz el a legényélettől. Hát én el is búcsúztam úgy, hogy soha el sem is felejtem.

— Hadd hallom azt a bucsuzást, szóltam közbe én.

— Az úgy vót, kérem tisztelettel, hogy a faluházán táncba kezdünk, kiki a párjával, én is a mátkámmal, szót adunk a táncnak, kurjongatunk, dobogtatunk, hogy csak úgy dongott belé a pádimentum. Egyszerre csak beállít egy szomszéd falubeli nagy oláhlegény, azt sem mondja: cseréljünk pipát, elkezd pattogtatni, illegeti-billegeti magat s mit gondol, mit nem, nagyhitelen elkapja mellőlem a mátkámat, rákialt a cigányra: hé, cigány, Luzd el nekem a zsukátát! Hej, csak érzem, hogy végig szalad a vér a testemen, kiáltok a cigánynak: húzd bé, móré! Hiszen bé is húzta a cigány egyszeribe, én meg mellen ragadom az oláhlegényt s a szeme közé ordítom: hé, fortátye, mit akarsz! — Táncolni a Scanned by CamScanner