Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)

Általános rész

00

— Gyere Adél, itt a vőlegényed. Legyetek boldogok.

A rózsa kis szive elszorult erre az iszonyú kijelentésre. Hát ő neki már az a végzete, hogy ne lásson boldogságot maga körül soha?

Ebben a szép, fényes bálteremben minden leányarcz ragyog az örömtől, boldogságtól; csak éppen Adél boldogtalan, csak éppen az a lány, a kinek a keblét ő díszíti.

Egy kicsit szentimentális volt mindig, most sirni szeretett volna. Azt kivánta, haljon meg, ha már nem tehet boldoggá senkit.

Hajnal felé, mikor a mulatságból hazatértek, Adél kis szobájában ingerülten tépte le a virágot kebléről és a szoba sarkába hajította:

— Gyűlölöm ezt a rózsát, gyűlölöm!

Aztán az ágyára vetette magát és sirt fél éjjelen át. A sarokban a kis rózsa sóhajtozott. Érezte, hogy hervad, hogy már nem soká tart az élete és kétségbe esve gondolt arra, hogy milyen martiromság jutott ki neki: nem volt egy boldog percze és nem látott boldognak senkit.

Hét óra körül, mikorra Adélt a sok sirás közt is elnyomta az álom, óvatosan kinyitotta az ajtót Terka, a szobaleány és lábujjhegyen besompolygott.

A báli belépőt a mi hanyagul volt odadobva egy székre, a válla közé kerítette és tetszelegve állt a tükör elé.

Éles szeme fölfedezte a sarokban a virágot, előszedte azt is és mellére tűzte. Aztán kiment Így, báli belépővel, bokrétával, kék köténynyel és szakadozott pruszlikban czipőt tisztítani.

A levélhordó jött, három újsággal és két levéllel.

— Kell-e a virágom, János? — kérdezte Terka.

— Kell aranyom, ideteszem a szivem fölibe, ha előbb megcsókolja.

Terka letépte a rózsát, megcsókolta, aztán odanyujtotta a

levélhordónak.

János is az ajkához emelte a virágot; hanem az ő erős, bajuszos csókjától a rózsa megrázkódott és minden szirma lehullott.

— Milyen kár. Úgy látszik, nagyon kinyílt, elvirágzott már; régen szakíthatták le.

Ezt mondták a balgatagok. Persze nem tudták, hogy a rózsa nem vénségtől halt meg, hanem örömében, hogy egy párt boldoggá tehetett.

Scanned by CamScanner