Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)
Általános rész
83 hadjárat után felbőszülve hagyta ott a szép tánczosnét. A könnyebben bevehető váraknál keresett vigasztalást és talált is eleget. Legalább úgy beszélték a klubban, a szalonokban; mert Boda Gábor hódításairól sokat beszéltek, mivel a hogy az úgynevezett nőhóditók szerencséjéről egyáltalán sokat, igen sokat szoktak beszélni . . . De ez a vigasztalás, úgy látszik, nem kárpótolta a gavallért, mert mikor Várnay egy édes, divatos keringője közben karjai közt érezte a fiatal asszony formás, sugár derekát; megesküdött, hogy ezt a bűbájos teremtést, törik szakad, meg kell hódítania. Reménye nőtt, a mikor a barna fejecske egy_egy lágyabb ütem alatt vállára hanyatlott s a szive diadalmasan kezdett dobogni, mikor Zsigrayné, a szupé-csárdás után sétát ajánlott neki. Messze elsétáltak a táncz helyétől. Áfák édesen aludtak a muzsikaszó mellett, mely csak halkan hallatszott ide. A Szentjánosbogárkák zöldes fényben ragyogva röpködtek bokorról-bokorra, mint a liget éjjeli őrei. — Irma az Istenért, mért kinoz tovább? — ragadta meg a fiatal ember egyszerre minden bevezetés nélkül, a tánczosné kezét. Hiszen már csaknem bevallotta, hogy szeret. S ha nem vallotta volna be, akkor is tudnám mert elárulta ezerszer. Akkor hát mire való ez a kegyetlenség? A halálba akar űzni? — Milyen boldog ön kedves barátom — nevetett az asszony. — Harminczhat esztendős, mert van annyi, ugy-e bár? és mégis képes ilyen diákos felhevülésre! Talán bizony itt ugrik a szemem láttára a vízbe! Azzal ugyan nem fog nekem imponálni! Tudom, hogy háromszor nyert dijat az uszóversenyen. — Jó, csak csufolódjék, de én komolyan megfogadtam, hogy nem nyugszom addig . . . — Lám, lám! Micsoda vakmerő fogadás! Pedig azt hihetné az ember, hogy a legutóbbi kalandja elvette egy kissé a kedvét a hasonló fogadásoktól . . . — Csöppet sem. — Pedig az őrnagy ugyancsak helybenhagyta, két hétig feküdt és azonfelül egy hónapig járt felkötött karral ugyebár? — Sajnált? — Ó. Legkevésbbé sem. Maga kereste. Mondják, hogy a legmeg- hittebb barátai előtt egy pár discrét czélzást ejtett el az őrnagyné barátságáról ... A meghitt barátai elmondták a férjnek . . . — Irma! Maga engem indiszkrétioval vádol. Azt hiszi, nem szánom- bánom én, hogy akkor, véletlenül, mámoros fővel egypár vigyázatlan szót ejtettem cl? De ki hide volna, hogy a legjobb barátaim . . . S maga most már azt hiszi, hogy én nem tudok megőrizni egy drága, egy szent titkot? Azt hiszi, hogy nem vagyok gavallér? 5* Scanned by CamScanner
