Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
67 képzelni, hogy az angyalok között Amáliára, az ő hites feleségére valaha szükség lehetne. Mint mondám, Pali bátyánk megunta a 30 esztendei hallgatást é$ elhatározta azt, a mit annyiszor akart, hogy megmutatja: ki az ur a háznál, ki viseli a kalapot, ő-e, vagy az asszony? És végre valahára megjött az alkalom, a melyet oly epedve, oly szívszakadva várt már oly régóta. Ismét összevesztek, akarom mondani Amália asszony ismét le akarta hordani, mint rendesen. Mien, mien se? mit tudom én, talán Pali bátyánk se tudná most megmondani, ha valaki ebben a boldog álomban kérdezné tőle; mondom: megint összeakasztották a kereket s Amália asszony szokás szerint fölül akart kerekedni. Rántott egyet a bodros fejkötőjén, egy másikat a kontyán (akarom mondani a más haján), csípőre tette a két kezét, a kötényét arrébb igazította és rágyújtott szokás szerinti mondókáira. De hiszen Pali bátyánk se volt rost az egyszer: Hát ki az ur a háznál ? mi ?!, ki keresi a kenyeret ? te-e, vagy én?, mi?!, hát nem becsülöd meg már te uradat az soha? mi?!, azzal kivette a pipaszárt a pipából és oly alaposan kezdte vele simogatni Amália asszonyt, hogy az, mikor túl kezdett esni a hüledezésen, kegyelemért kezdett könyörögni. De Pali bátyánk szivéből kihalt az irgalom, ki akarta adni azt, a mivel 30 hosszú esztendőn keresztül tartozott, a minek kiadását már oly régtől kezdve tartogatta. Az asszony sirt és jajgatott, könyörgött, esdekelt, Ígért eget és földet, de Pali bátyánk hajthatatlan maradt egészen addig, a mig ki nem fáradt, akkor aztán lódítani akart egyet nagyot rajta s a mint a kezét felemelte .... meglóditotta a mellette álló kis asztalt. Az asztal fölbillent, a rajta álló csecsebecsék száz darabra zúzva, a földre puffantak, az egyik ráesett Klára asszony Zsolinak nevezett aranyos kutyácskájára és pedig a kutyácskának farkácskájára, a kutyácska lábai közé kapta a far- kácskáját és el kezdett ordítani, mintha nyúzták volna és Pali bátyánk — fölébredt. Fölébredt szépséges álmából és látta az irtózatos pusztulást. Orczája, a mely rendes körülmények között az erősebb rózsaszín és a bazsarózsa színárnyalatai között szokott játszadozni s a mely különösen ebéd után haragos-vörössé változott, most egyszerre halovány lett, mint a frissen meszelt fal. Ha megannyi vére lett volna is, az mind az utolsó cseppig a test alsó részeibe hanyatlott és ő állott mereven, csodálkozva, mint Loth néni Sodorna és Gomorrha pusztulásánál. Aztán megtapogatta a szemeit, megcsípte a fülét, hogy ébren van-e, hogy vájjon nem álom-e az egész, egy szörnyű és rémséges álom ? Nem! ó nem! Pál ur, szörnyű valóság biz’ ez. Ön telhetetlen, a mint a felesége azt százszor és ezerszer megmondotta már. Önnek nem volt elég, hogy a feleségét végigsimogassa a megyfapipaszárral, önt nem 5* Scanned by CamScanner
