Székes-Fejérvári Naptár, 1901 (29. évfolyam)
Szépirodalmi rész
- 96 — Modern mese. Valahol messze fényes napkeleten egy gyönyörűséges királyleány lelkének vágya támadt. Nem akarta a csillagok ragyogását lehozni a sötét mennyboltozatról, még csak valami dalias királyűt sem óhajtott a szive: egyszerűen csak egy kertet kért felséges apjától. Kertet, amelyben az árnyas lombok egymásra boruljanak, árnyas utakat, lugasokat, amelyeket rózsák fussanak körül, csobogó szökőkutakat . . . Négy hónapig dolgozott tizenkét kertész, amíg megalkották a kertek kertjét. Nagy ünnepséget rendezett a király. Meghivta a szomszéd királyokat, sok herczeget, nagyvezirt ... A fökertész vezette végig a királyleányt alabastrom keze kisujjánál a nagy kert árnyas utain. Utoljára maradt a szökőkút. Színes vizsugarak szöktek a magasba és a szivárvány színeivel gyöngyöztek lefelé a márványamarettek fehér testén. — Istenem, de szép ez a . . . Elakadt ajkán a szó és ájultan rogyott a földre. Mert egy csúnya nagy varangyos béka ugrott be a királyleány előtt a szökőkút kicsiny tavába. Sokáig feküdt betegen a szépséges királyleány. Es nem gyógyult meg. Az ijedtség a szavát vette. Néma maradt. Napnyugatról hires tudósok jöttek és adták egymás kezébe a kilincset. De a királyleánynak a szavát nem adta vissza egyiknek a tudománya sem. És a kertész sötét börtön mélyén szenvedett. Pedig ő szegény nem tehet arról, hogy az a szürke csúnya béka ott elbújt a bokorban. Mert a t éka mind ilyen. Egy jóságos öregasszony pedig addig kért, könyörgött, amig meglágyuit a porkoláb szive és heeresztette az öregasszonyt a kertészhez. A fiához. És tanácsot adott a szenvedő ifjúnak. Aztán megköszönte a porkoláb jóságát és hazament. Másnap reggel a kertész a király elé kívánkozott. Ö majd meggyógyítja a szépséges királyleányt. — A fejeddel játszol — mondta neki a király. A kertész pedig bement a kék szobába, a hol patyolatágyon nyugodott a halovány királyleány. A sok tudós mindenféle orvosságot irt neki, tűzzel égették, hegyes vassal szúrták. Hiába . . . Csak még betegebb lett. — Szegény, szegény királyieány — mondta a kertész és megsimogatta a bársonysima arczát. Milyen szerencsétlen, pedig még csak huszonhat éves! . . . A királyleány arczán rózsás pir futott át. A keble hevesen hullámzott, kinyitotta a szemeit és halkan csendülő hangon mondta: — Még csak tizennyolcz leszek ! . . . Scanned by CamScanner
