Székes-Fejérvári Naptár, 1899 (27. évfolyam)
Szépirodalmi rész
91 Egyszerre csak felugrott, körülnézett, mintha egy kis rendet akarna csinálni a szobában, majd megigazította az öreg vánkosát, megcsókolta a kis Erzsikét, kezet nyújtotta a betegnek: — Ne szóljon Móricznak, hogy itt voltam! Sietve ugrott ki az ajtón, de valaki útját állta: Móricz kezénél ragadta meg: — Édes jó Teréz! löbbet nem szólt, de nem is mondhatott, csak egy távoli kocsi robogása adta tudtul, hogy már messze van, a kinek sokat, nagyon sokat’ szeretne mondani. . . . Pár év múlt el. Ismét nyár van, az iskolából már régen haza loholt az éhes kis nép. Terka, vagy most már Yirágfiné az udvaron elhelyezett asztal mellett kötöget s nem tudja székét úgy elhelyezni, bogy sem apósa csibukfüstjét ne fújja feléje a szél, se az ott Írogató Móriczot de háborgassa, az asztal mellett. Ne féltsük őket, hogy összevesznek. Amott tovább a faluban most is érik az eper, a fa most is tele van verebekkel, most is e fa alatt ül egy sápadt leány, elmerengve, álma- dozva, hogy mikor is tér vissza az ő királyfia a „remeteségiből. De hiába várja, semmi hir felőle. A verebek hangosan csiripolnak, de senki, még Panna asszony sem érti már, hogy miről beszélnek. Scanned by CamScanner
