Székes-Fejérvári Naptár, 1898 (26. évfolyam)
Szépirodalmi rész
az utolsó lap ... A hosszas virrasztás végre neki is lenyomja a két szeme könnyes pilláit , . . Leboru.1 halk sóhajtással, összekulcsolt, ráncos kezeire . . Álmodik . . Álmodik és lát álmában nyomort. Penészes szalmában, nyomorult viskóban fázó, éhező gyermekek. Száraz, dohos kenyér az ebédjük, melyet kegyes, részvevő szivek dobnak oda neki, a „becsületes emberek“ terheinek, hogy lerázzák őket a nyakukról. Lát könyeket, miket nem törül le senki, sebeket, a miket nem hegeszt be senki. Lát örömöt, vigalmat és gyönyört, melyben százak és ezerek lelkűket megfürösztik. S látja, hogy nekik e nagy világon nem jut más vigaszul, csak egy sötét, durva fejfa. mely le a sirba és föl a szeretet istenéhez mutat . . . Csak ez a két út van ! Álmodik . . . hS lát álmában egy fehérre meszelt, vidám házikót; a pitvarban pattog a tűz, készül az estebéd, jókedvű, aranyos menyecske dalolva várja haza szerető, hű urát a napi munkából, eloszlatni homlokáról a redöket s letörölni verejtékeit. Benn a szobában életerős, egészséges gyerekek játszanak, zsivajognak, Írnak és ábéczéznek, gyarapodva emberek javára, isten dicsőségére, s fönn az asztalfőn egy csöndes öreg asszony olvas a bibliából, dicsérve az Urat, kinek áldása, jóvolta, szere- tete látszik a házon, a házanépén . . . ah, minden porszemén ! — Nyugalommal megyek a sirba! — sóhajtja a beteg. — Ha engem az én napom elhagyott, mit keressek még itt!? Jobb nekem odalenn . . . Csak a szegény édes anyámat, testvéreimet, meg ezeket a kis árvákat sajnálom. Nem, nem igaz! Suttogja mellette valaki a légben, vánkosánál. Nem csak ezeket sajnálod . . . ! Szeretnéd még egyszer látni azt, a kit eltaszitottál magadtól, a kit bűnében is szerettél, akié volt pgész szived, lelked! Azt, azt szeretnéd! . . . Szólni vele, csak egyszer hát még, megmondani neki, hogy — — mindent megbocsátasz ! — Nem, nem bocsátók meg soha! Inkább meghalok! — Elmegyek, elmegyek hozzá — suttogá Juliska. — Megmondom neki, hogy ártatlan voltam, mikor eltaszitott is, hogy tiszta vagyok mint a nap. Hadd tudja meg, hadd fájjon a lelke, hadd vigye el a másvilágra is magának ostorul! . . Bocsánatot fog kérni, sóhajtozni, sirni fog előttem. Azt akarom. Nem bocsátók meg neki soha. Inkább meghalok! A faggyutyertya sötét-vörös lángja csak lobog, lobog tovább. A szegény jó özvegy asszony még mindig ott szendereg összekulcsolt rán- czos kezére hajolva. A beteg fiú láz álmokat lát. Az ajtón lassú koczogás hallik. Az öreg fakilincs fordul, s a küszöbön valami sötét angyal jelenik meg. Ah, az a félelmes bosszú, az a kevélység, az a dacz, mely ennek a szemeiből előtükrözödik. Scanned by CamScanner — 45 -
