Székes-Fejérvári Naptár, 1894 (22. évfolyam)
Irodalmi rész
A kis menekülő gőgös és hallgatag vult titokzatos pillantása nem volt bátorító. Büszkén fogadott engem. De ennek ellenére befészkelte magát szivembe. Lépésére megrázkódtam ; tinóm alakja gyönyörrel töltötte el telkemet. Egy hónap múlva lehoztam volna az égboltozatról és lábaihoz raktam volna a csillagokat. Oly vakmerő voltam, hogy ezt megmertem neki mondani és hogy kezét megkértem. A leány minden habozás nélkül kikosarazott: — Soha! , £z a „soha !u Mintha az utolsó ítélet kiáltása lett volna ! Megtörte szivemet, de én azért tisztának, fenségesnek biintelennek hittem öt. Nyájasan azt mondtam neki: — Ön kissé kiméletessebb lehetett volna . . . — Így kevesebb hatást értem volna el! Nem tudom miféle barbár nagyság sugárzott ki ebből a fesztelenségből, melyet úgy megbámultam, a hogyan egy huszonkét éves, egyiigyü, érzelgős ifjú bámulni képes ! * Már most tudom, hogy mi rejtőzött a mélységes szemű leány mögött! Már most értem hallgatását, hideg fogadását, sértő visszautasítását - ■ már biztos volt dolga felől, már tudta, hogy el fogja tőlem kaparitani örökségemet. És ha elképzelem, hogy ez alatt a két nap alatt még csak ki sem fejeztem neki megvetésemet, ha elképzelem, hogy beértem azzal, hogy öt kerültem, hogy nem beszéltem vele ... ah, mily jót kaczagliatott a hülye ifjún! Erre a gondolatra újra elfogott a düh, már-már ki akarom rántani az ajtót, hogy berohanjak a szobába. De eszembe jutnak az orvos szavai: — Megakarja ön ölni betegünket? . . , Csak egy pillanat müve lenne . . . egyetlen izgalom, egyetlen meglepetés . . • és vége volna ! így maga a természet is a rablónövel szövetkezik! . . . Újra rámeresztem szememet. Lehajol a beteg ágya fölé, igy lesi minden mozdulatát azzal a szűzies fenséggel, azzal a titokzatos kifejezéssel, a mely lebilincselte szivemet, azzal az angyali szépséggel, melylyel szemtelenségét palástolja ! . . . Egyszerre az öreg fészkelődik és nyögdécsel, mint egy kis gyermek. Szivem megindul, szánalom fogja el. De most szavát hallom : — Laura! Most újra erőt vett rajtam a gyűlölet, megátkozom az öreg ostobaságát, gyávaságát és az idegen nő iránt való csúnya szeretetét. Érzem, jogomban áll öt gyűlölni, mert eljárásában nincs semmi nemes, semmi nagylelkű. — 92 Scanned by CamScanner
