Székes-Fejérvári Naptár, 1892 (20. évfolyam)
Irodalmi rész
— 61- IIL Borns, csepergös napok következtek. Sokáig felé sem nézhettem a kertnek; pedig nem csak azért vágytam oda, mert szerettem a fűben heverészni; nézni a mint az aranyos szárnyú lepke rászáll a sárgás szinii réti árvácskára s testének súlya alatt majd ketté törik a vékony virágszál; hallgatni a patak locsogását; engedni, hogy hajamat a meg-inegiramodó szellő összeborzolja — hanem azért is, mert nagyon érdeklődtem a két szerető sorsa iránt. Nem láthattam őket. Marcsa néni beszélt el egyet-mást Boriskáról. — Férjhez adja, lelkem! Hozzá fogja erőltetni. 8iet vele, mintha ő félne, hogy Boros Pista visszaadja a lány jegyét. Olyan ez a Péter János, mint fában a görcs. De nem tudok elég hálát adni, hogy megőrzött a jó Isten tőle! — Most már hozzám se bocsátja a lányt, amióta odamondtám neki, a mi szivemen volt. Őrzi, mint a kiteritett búzát. — Hiába könyörög a szegény teremtés térdenállva; hiába mondja, hogy meghal bánatában, nem tágul az a kérges szív csak egy mákszemnyit sem. — Pistának is megmondta Boriska, hogy nem szeretheti; kérte: ne vegye el. — Tetszik tudni: mit mondott a — megkövetem — hájas fejű medve. — Nem baj, Borcsa; nem baj, csakhogy én szeretlek! — Majd, ha egyszer, kétszer magamhoz ölellek! — úgy belém bolondulsz, hogy a füled se látszik ki! — Hü! a szemtelenje!... Nem menti már meg ezt a lányt semmi. Még az az ezer szerencse, hogy szemérmesen neveltem, nem igen tekint- getett a legények szemébe; mert ha szemtől talált volna neki esni vagy egy ... tetszik tudni... Jaj de keserves volna a sorsa! Mikor nehány hét múlva megint olyan idő kezdett járni, hogy kimehettem a kertbe, a meleg nyári délután hegedüszó mellett, kurjongató hangokat hallottam Péter János uram udvaráról. Nem sokat adtam rá! De a mint kedves almafám alá érkeztem, nagy parádét látok Boriskáék udvarában. Ingujjra vetkőzött legények aprózzák a csárdást, izzadságtól csurgó arczáikat a lányoktól elcsent kezkenöbe törölgetve. — Nyalkán félrenyomják a kalapot a fejükön s „haj ihajla — haj !“ kiáltással lobogtatják meg a levegőben az elcsent kezkenőt, miközben erősebben szorítja egyikmásik pruszlikjához a lihegő asszonynépet. -— Repül a viganó, bodorodik alja, kilátszik a harisnya piros kötője; a lány pirulva, lihegve hajlik tánczosa karjára; mint a fogott galamb elbocsátja szárnyát: — átengedi derekát az ölelő karnak. — Ngy-egy ellopott csók csattan, pattan... Nem sírnak azért az angyalok az égben; idelent meg... az asszonynép ajka pirosabb lesz tőle. Scanned by CamScanner
