Székes-Fejérvári Naptár, 1891 (19. évfolyam)
Irodalmi rész
51 pedig a berekváraljai jegyzöék három gyermeke kapaszkodott. Ezek időn- kint leguggoltak s huzatták magukat velem a sima aszfalton. A társaság többi tagjai tarkán gomolyogtak körülem, de minden kirakat előtt valamennyien megálltak s hangosan dicsérték Budapestet, a hol most voltak először. És én éppen ekkor találkoztam minden ismerősömmel! Mert ilyen szerencsétlen az ember! Mikor a leggyorsabb fiakkerbe vetem magamat s végigrobogok az Andrássy-uton, legfeljebb egy-két hitelezőmet veti elém a gonosz sors, a kik mérgesen néznek utánam. De most — most minden barátom, barátnőm, Hangli-beli ismerősöm meglátott. A miniszteri tanácsosék két szép karcsú leányukkal, alig bírták elfojtani nevetésüket, mikor mellettünk elsurrantak. Az atyafiul zónás társaság különben együtt akart ebédelni. De azért természetesen mindenki más-más forma vendéglőt kívánt. Apám jó magyar konyhát akart. Gyuri bácsiék olyan helyre igyekeztek volna, a hol az ember nem zsenirozza magát s levetheti a kabátot. Máli néni csak arra nézett, hol legolcsóbb. A berekváraljai csemeték minden czukrászbolt előtt visítani kezdtek, hogy ott ebédeljünk. Az ifjabb Máli pedig azt akarta, hogy ok vetetten olyan helyre menjünk, a hol czigányzene van és az „Is—is—is“-t húzzák. Szerencsémre a társaság ezen végkép összeveszett. Igaz, hogy a hangos, neheztelő szóváltás pár perczig nagy csoportosulást idézett elő az utczán, de eredményében azért áldásos volt, mert a társaság szétrobbant. Nagy haraggal vált háromfelé az atyafiság, — ment ki erre, ki arra. Én az apámat kicsaltam a központi pályaudvarba, biztosítván őt róla, hogy csakis ott van Budapesten jó magyar konyha.’ Ott az öreg ur elkeseredett, hogy ilyen Budapesten a jó magyar konyha — s elkeseredésében felült a legközelebbi vonatra és haza zónázott. Szerencsés utat! Éppen azon gondolkoztam, hogy milyen óvatos módon lopózom be az atyafiság által veszedelmessé tett fővárosba, mikor nagy csikorogva egy zóna vonat robogott be a pályaudvarra. Dehogy hittem volna, hogy még ez is atyafiakat hoz, — azért mitsem sejtő kíváncsisággal vártam, míg az érkezett vonat kiokádja magából a rengeteg utast. — Nini, Aladár! kiáltja felém nevemet egy termetes alak, kibújván egy fölirata szerint 6 lóra szánt málháskocsiból. Sóbálványnyá változtam. Az unokabátyám volt, a „Tatrang és Vidéke“ felelős szerkesztője, Tatrang és vidéke tüzoltó-egyesületének főparancsnoka, a Tatrang és vidéki egyesült dalárda elnöke. Szóval Scanned by CamScanner
