Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1941

az acheni kegykápolna építői kényes és fontos szerephez jutottak anélkül, hogy lelkiségükön nem ragyogott volna fel annak az új spirituális életformának megfogó varázsa és bűvölete, amelyet Szent Bernát teremtett meg s amelyet halála évében — 1053-ban — 343 ciszterci monostor sugárzott ki magából Európában: Spanyolországtól Oroszországig, Norvégiától a Balkánig. Lehetetlennek gondoljuk, hogy amikor 1245-ben a rendi nagykáptalan előírja, hogy minden ország monostorai állítsanak fel egy hittudományi iskolát, majd 1387-ben elrendeli, hogy 12 szerzetesből egyet a párizsi főiskolára kell küldeni, sőt megvannak azok a szabályok, melyeket egyes — magyarországi — elüljárók is a párizsi egyetemre járó növendékeikhez intéztek, hogy mindezeknek éppen nálunk nem lett volna semmi visszhangja. Az lehet, hogy Párizs és Clairvaux szelleme között idővel éppen olyan lelki szakadék támadt, mint később Párizs és Assisi között. De hogy az egyetemi gondolat alól a ciszterci művelődés elvileg kivonta volna magát, avagy egészen elszigetelődött volna tőle, összeegyeztethetetlen az egyházi kultúra középkori méltóságával és helyzetével. A ciszterci lelkiség különben sem zárkózott el csak a maga monostorainak szigorúan aszketikus keretei közé, s ezeken belül sem oltotta ki vagy bénította meg a lélek kibontakozásainak egyéni lendületét. A II. századi rendi határozat: Poéta ex ordine statim eiiciendus, inkább aggodalom kifejezésésének, mint végső tilalom törvényes érvényesítésének látszik. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a középkori liturgia középpontjában nem az Eucharistia, hanem a Passió Christi gondolata áll. Ennek az érzéskultusznak meggyökereztető elterjesztése pedig Szent Bernát érzékeny és szenvedő pathoszának kiterebélyesedése. Az összehasonlító tudományos vizsgálatnak nem közönbös érdeklődésével kell arra is gondolnunk, hogy amikor a Fioret ti felejthetetlen édességű legendáiról beszélünk, ne feledkezzünk meg a ciszterci rendkezdetnek talán egy kissé józanabb, de iránynyitó műfajalapító legendacsokráról, az Exordium Magnum-ról. Ha pedig a középkornak minden eddigi kultúrák között a legeszményibb egységét tartjuk számon, aligha gondolhatjuk azt, hogy az átmeneti s a gótikus stílus csak csúcsíveinek égre csipkéződő magányos szépségeivel terjedt el a ciszterciek nyomán. Ugyanakkor vele kellett mennie és eláradnia mindenütt a ciszterci liturgikus könyvek új stílustörekvéseinek: a psalteriumoknak, gradualéknak, antiphonariumoknak, misekönyveknek, paleographiának, nyelvnek és érzésnek is. Nem véletlen, hogy ezekből egy-egy adat, ha elszórtan is, de korjelző tanuságerővel felfelbukkan középkori világunkból s hitelesíti a magyar ciszterciek befogadó és áthasonító műveltségérzékét. A XIV. századtól kezdve, Mohácson át, a XVIII. század végéig tehát sokkal több és nagyobb érték pusztult el a ciszterciek összeomlott monostoraiban, mint csak anyagi kultúra. Ennek a régi fénynek emléke újul fel a XVIII. és XIX. században, amikor a fejedelmi figyelem és kegyesség Eger, Székesfehérvár, Pécs és Baja gimnáziumait bízza a ciszterciekre, hogy folytassák a szellemi szolgálat megszakadt munkáját. Az a tény, hogy a ciszterci rend egy század alatt azt tette, amit legjobb tehetségével tudott tenni, önmagában is bizonysága annak, hogy ha rejtetten is, ha némán is, de mindig lelki birtokában hordozta őseinek örökségét s magasabb szellemiségre vágyó igényét. Önálló pedagógiai rendszere nem volt, aminthogy a múltban sem alkotott magára szabott filozófiát. Viszont sohasem vesztette el azt a belső erejét, amellyel mindig meg tudott alkotni egy bizonyos szabad és rugalmas szintézist, telve lélekkel és korszerűséggel. Ezzel élte át a XIX. — 5 —