Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1940

karjaiba. Készültek rá nagyon; várták a napot, hogy szembe nézzenek Azzal, aki szép reményekkel, de szorongással is bocsátotta őket életűtjukra, aki állandóan figyelte pályajárásukat s most megnyugodva látta, hogy mindnyájan, magasállásuak és alacsonyabbak, öregek és fiatalok, a fehérvári ciszterci öregdiák becsületével állják helyüket és teljesítik nemzettartó feladatukat. A két iskolaépület között lévő téren gyülekeztek, majd a felfrissült diákemlékek színes virágaival a »Náci« ünnepélyes bugása mellett vonultak lelki előtörésük megszentelt csarnokába. Beültek a régi ismerős padokba és szívták magukba az isteni kegyelem megnyugtató és erősítő harmatcseppjeit. A hálateljes szentmisét Oálos Bernát igazgató mondotta; az oltárszolgálatot Farkas Sándor h. polgármester és Molnár László vámszaki főtanácsos vállalta. Áldásosztás után a díszteremben gyűltek össze, amely éppen készen állt a következő napon kezdődő legfrissebb érettségire. Ők már régen, egyesek nagyon is régen túl voltak ezen, de lelkük bensejében visszaélték a szorongó napokat. A zöldposztós, hosszú, ismerős asztalról a pünkösdi rózsák színes együttese integetett feléjük. A kiállított érettségi tablókról fiatalságuk derűje mosolygott rájuk. A tanári kar meleg szeretettel, a felső osztályosok testvéri örömmel fogadták a hazalátogatókat, ők meg megvallották hűségüket, ragaszkodásukat. Budavári Gábor maturandus elszavalta B. Szabó István »Találkozóra« írt kedves, hangulatos költeményét. Majd az öreg iskolások gyermekien tiszta érzését, a fehérvári ciszterci diákléleknek messze kiható lobogását az összesek szónoka Maron István tanügyi főtanácsos, leánygimnáziumi igazgató gyönyörűen felépített beszédébén lángolássá fokozta: Nagyságos és főtisztelendő Igazgató Úr! Kedves cisztercita Öregdiákok ! A jó Isten kegyelméből ismét összejöttünk ezen az ünnepi érzésektől megszentelt helyen, hogy tiszteletünket tegyük édes nevelő-anyánknál, az Alma-Maternél, hogy visszaemlékezzünk az együtt töltött boldog évekre, hogy örömtől sugárzó szemmel megsimogassuk művelődésünk házának falait, termeit, hogy bemutassuk hódolatunkat Istennek abban a szép templomban, amelyben nyolc éven át kértük ifjúi fejlődésünkre a Szentlélek kegyelmeit, hogy megköszönjük a Ciszterci Rendnek s ennek az iskolának azt a szerető gondosságot és okos szigorúságot, amellyel bennünket kis gyermekekből tettrekész ifjakká nevelt, szárnyrabocsátott, hogy a jó Istentől kapott és kiművelt talentumokat az életben kamatoztassuk. Ezelőtt 10 — 15 — 30 — 40 — 45 — 50 esztendővel kaptuk meg az Alma Matertől az édesanyai búcsúcsókot s nagy lelkesedéssel fogtunk hozzá választott pályánk alapvétő tanulmányaihoz. A pályára való felkészülés nem volt könnyű feladat, komoly munkát követelt tőlünk; de bírtuk a munkát, mert a becsületes kötelességteljesítést már itt az iskolában megszoktuk. Azután beálltunk az élet napszámába s végeztük és végezzük a hivatásunkból folyó munkát, az emberi és nemzeti munkaközösségből ránk eső részt, amellyel embertársaink jólétét, nemzetünk emelkedését, szeretett hazánk jobb jövőjét, a magyarság erősödését törekedtünk és törekszünk szolgálni. Törekvésünk és munkánk megszolgált béreként és jutalmául megkaptuk a magunk kenyerét, családunk jólétét, életpályánk, hivatásunk megbecsültetését, megkaptuk munkánk társadalmi elismerését s megszereztük a munka érdemét. Hogy így fogtuk fel az életet s így vettünk részt a nemzeti munkaközösségben, azt annak a világszemléletnek és életfelfogásnak köszönjük, amelyet a Szent Bernát szellemével töltekező Alma Matertől nyertünk. Itt tanultuk meg azt, hogy az ember a megelégedést és boldogságot nem az egocentrikus életfelfogásban, hanem az önzetlen Isten- és emberszolgálatban találja meg. 72 —