Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1940

sával akar új életet és kultúrberendezést. Ettől pedig irtózik a magyar történelmi lélek. Hogy is mondja Dr. Szekfü Gyula, gimnáziumunk jeles növendéke? »Nemzeti kulturát egyesegyedül azon szálak fölhasználásával szőhetünk, melyek fajunkat és népünket őseivel, a korábbi magyar társadalmakkal és azok reprezentáns képviselőivel összekötik. Itt az utolsó pillanat, hogy közkinccsé, valóban olvasott nemzeti olvasmánnyá tegyük régi nagyjainkat, azoknak színmagyar erkölcsét és hatalmas értelmét, mert különben elérkezik az idő, melytől Széchenyi tartott: amidőn zagyvaléknép leszünk.« A mi Szövetségünk teljesen a multak jegyében alakult, a múltnak szellemét és lelkét hordozza homlokán; azt a ciszterci szellemet, amely bearanyozza diákságunk minden kapcsolatát s erősíti bennünk az erkölcsi és nemzeti értékeket; azt a ciszterci lelket, amely széppé, kedvessé teszi az ódon falakat is, betölti az iskola minden zegét-zugát és hűséget, ragaszkodást kiállt az élet tomboló viharába. Ezt megtagadnunk nem szabad; ha kivesszük szervezetünk gerincét, a porba hullanak ideáljaink és összeomlik ciszterci diákságunk. Mi a nemes patinájú, segítő, lelkesítő multat szeretjük, ápoljuk, azt kikapcsolni nem engedjük. A multak szálai, megszentelt hagyományaink erőhatásai átfonják Osztályunk összes tevékenységét, munkájának minden vonatkozását... A tovatűnt diákévek kedvessége adta az ösztönzést ahhoz, hogy Osztályunk tagjai az ősi iskolát ügyes-bajos dolgaiban felkarolják, intézményeit tehetségükhöz mérten támogassák, tanáraikat felkeressék. Ez vezette őket a Te Deumi évzárókor rendezett ünnepélyre, amelyen kisebb testvéreikkel ünnepi együttesben emlékeztek meg az ősi intézet egyik büszkeségéről, Simor János bíboros-hercegprímásról, a jeles főpapról, aki templomok, apáca kolostorok alapításával, a nőnevelés magasszintre emelésével, a prímási képtár, múzeum és könyvtár megszervezésével, jótékonyságának mérhetetlenségével tündökletes lapokat fűzött a magyar egyház- és művelődéstörténelem lapjai közé. A diákkor lelkisége rótta le kegyeletét, amikor könnyes fájdalommal kísérték boldogultjaikat pihenő helyükre és megjelentek az előző iskolai évben elköltözött testvérek (Dr. Badics Ferenc min. tanácsos, Esztergályos Lajos városi számellenőr, Dr. Terkán Lajos egyetemi tanár, Péntek Ferenc ny. várm. irodatiszt, Peék Gyula aranymisés áldozópap, Üveges Ferenc máv. felügyelő, Schlammadinger Lajos ny. máv. tisztviselő, Tillmann László ny. főjegyző) lelki üdvéért 1940. október 3-án a ciszterci templomban mondott gyászmisén ahol a hozátartozók, az öregek és fiatalok egyaránt leborultak a Mindenható előtt és az összeforrt szívek tömjénes áhítatával könyörögtek számúkra csendes megnyugvást. A diákkor testvéri kézfogása folytatódott és erősödött a diákösszejöveteleken (családi estéken), amelyek a rohanó, fárasztó, idegfeszítő, bizonytalan idők robotos kattogásába valami megnyugtató, feledtető, boldogító perceket, bájos közvetlenséget helyez, amellett örömöt, bánatotosztó együttérzést, megértést és vágyódást, mondhatjuk — lelki szükségességet teremt. A Budapesten élő fehérváriak minden hónap második szerdáján találkoztak a »Zöld fá«-ban, a Székesfehérváron lakók is többször összejöttek. A multak kapcsolata kifejezetten is benne rezgett azon törekvésükben, hogy a »fehérvári ciszterci diákélet régi élményeit, apróságait, különleges eseteit összegyűjtsék. Sőt már évek óta szokásban van ilyeneknek összefüggő feldolgozása, egyéni benyomásoknak rendszeres megvilágítása. A mult — 70 -=