Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1940

főleg az emberekben !« — kiált fel. Ő, amennyire a pszichológus és pedagógus szemével beleláthattam, sohasem süllyedt le az érzéki bűnök alacsony világába. Egyébként elég szigorú önkritikával maga is ezt írta magáról: »Á1talában rossz, pajkos fiú voltam, de nem romlott.« VII—VlII.-as korában azután elhagyja a régi diákcsínyeket és kisebb könnyelműségeket is s egész lélekkel, hihetetlenül megfeszített szellemi és akaraterejével a jövő építésének él. A pályaválasztás, — bár már kiskorától fogva megsejtette papi hivatását, — sok lelki küzdelmet és fájó kínt okozott neki. V.-es korában ciszterci oblátus akart lenni; később a bencés rend mellett foglalt állást. Nagydiák korában azonban, éppen szinte szédületes értelmi gazdagodása és jellemének megerősödése idején, majdnem érthetetlen mértékű önlebecsülés vesz rajta erőt. Egy terjedelmesebb lelki rajzban, amelyet körülbelül az önmagára való eszméléskor kezdett írni részben naplószerűen, részben elmélkedőn, mély reflexiókkal vagy jövőtervezgetések formájában, s amelyet rajtam kívül legalább is a haláláig, azt hiszem, senki sem látott, többször enged betekinteni magába. Csúnyának tartja magát. Olyan torz képet fest magáról, hogy annak alapján nevethetne rajta, vagy megborzadhatna tőle az, aki nem ismerte őt. Képtelennek tartja magát mások vezetésére és nevelésére. Keseríti őt az a magába szuggerált gondolat, hogy ő nem tud társalogni, nem tud másokkal félszegség nélkül érintkezni. El akar vonulni a világból karthauzinak, kamaldulinak, vagy valahová Mongóliába, ahol senkivel sem kell érintkeznie s imádságban és önfegyelmezésben egyedül Istennek élhet. Majd legfeljebb arra tartja magát alkalmasnak, hogy valami eldugott faluban értelmes és derék keresztény emberekké neveljen egyszerű kis gyermekeket. Mikor láttam belső vívódásait, mint már előzőleg is többször, négyszemközt beszéltem vele s megpróbáltam kizökkenteni őt a helyes elhatározását gátló gondolataiból és érzéseiből. Nem volt könnyű dolog, mert eléggé nyakas volt, s főleg azért, mert magáról valóban nem tudott beszélni. Ekkor hozta el hozzám az említett lelki önarcképet. Miután ezen keresztül még jobban beleláttam a lelkébe, azt mondtam neki, hogy az^ én véleményem szerint valami külsőleg is tevékeny szerzetbe hívja őt az Úristen, és pedig talán leginkább jezsuitának való volna. S bár a húsvét előtt P. Marcell kármelita atya vezetése mellett végzett diáklelkigyakorlat — amint a P. Endrődy László által megírt életrajzából tudom — igen erős hatással volt kétségei eloszlatására, b. e. Ottokár püspök »Utak és állomások« címen megjelent könyvének ugyanakkori elolvasása pedig tisztán megláttatta vele a követendő életutat: »Beállok Loyolai Szent Ignác katonásan küzdő seregébe, — írja lelkesen. Eletemet teljes erőmből az ifjúság nevelésére fordítom, Istennek és hazámnak szentelem«, — mégis újra meginog bizalma, s újra elveszíti önbecsülését, úgy hogy két héttel az érettségi után csak szelíd presszióval, az engedelmesség nevében tudom őt rávenni arra, hogy 1934. július 21-én, Szent Alajos napján ajánló soraimmal végül jelentkezzék a Manrézában a jezsuita noviciátus vezetőjénél. Ez a látogatás azután teljesen megnyugtatta őt, gátlásai megszűntek, s szárnyaló lélekkel vágott neki a tökéletesség nagyobb magaslatainak. Elemében volt. Átmenetileg lefojtott lelki energiái szinte tobzódni kezdtek, s a próbaidőt sem kellett kitöltenie: a jóságos Isten érdemesnek tartotta őt az ő szeretett gyermekeinek készített boldogságra. A Boldogságos Szűznek egy hűséges gyermeke hazatalált az örök mennyei otthonba. — 7 -=