Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1938

annyit gyúrták-faragták, annyiszor simogatták, ahol kitárta énjét, odaadta egész lelkét a jónak és nemesnek, ahol rakosgatni és formálni kezdte jövő életének mozaik darabjait. Úgy érzi ő, hogy sokat kapott s e sokból egy parányit sem szabad elhullasztania. Került légyen bármely forgatagba, vitte légyen a sors az élet tar szirtjeire, üldözték légyen a megélhetés habzó fűriái, nem engedett: Férfi maradt; becsületes, kötelességtudó, önérzetes munkása a magyar hazának, a keresztény magyar társadalomnak. S mi adta az erőt a felmagasztosító küzdelemhez? Az, amit magába fogadott, ami lelkének illatos virága lett, a »ciszterci szellem«. Ez az ő mentora és irányítója. Ezért ő hálás és szerető akar lenni. Hálás — a Ciszterci Rend iránt, amely fölnevelte, emberré tette, szerető — testvérei iránt, akik ugyanazon szellemnek részesei Ezek suhannak át lelkén. Hamarosan, mert újból gyülekeznie kell. A zászlótartók már helyükön állnak, a tiszafaágakkal díszített táblák is (1870 - 80,1880 - 85 - -90—95,1900 -5—10—15—20 —24 -27—30 -32 - 34 — 36—38) a magasba merednek. Ezek mögé történik a sorakozás, gyorsan, rendben és fegyelmezetten. Mindent újra végigélnek. Lovasrendőrök mutatják az utat. Megmozdul a hatalmas diákcsalád. Négyes sorokban. Öregek, aprók, hozzátartozók — szép lelki összhangban, testvéri együttérzéssel. Azután... az andalító menetelés tovább viszi az elmélyedés, a múltba tekintés szivárványos útján: előtte feslik a tavaszi virág az első érzelmek, tiszta vágyak virágfakadása; eléje áll a zsenge kor — törekvéseinek, tervezgetéseinek gazdagságával, léleknyitásainak és átadásainak finomságával; fellángol élete fiatalsága, amikor gyermekien boldog volt, amikor csak a mának élt, a holnap gondja és a holnapután bizonytalansága nem szorongatta. A tegnapelőtt boldogságában elfelejtik a tegnap szenvedéseit és nem gondolnak a holnap esetleges küzködéseire... Tündéri látvány, Fehérvárnak aligha volt része ilyen szemléletben. Méltóságteljes szerpentin a kékégboltos déli napsütésben. Eleven, mozgó dekoráció. A Szent Imre (Iskola), Nagy Sándor (Sas) és Fő utcákon át haladnak az első megállásig, az Országzászlóig, ahol nemes büszkeséggel kiáltják bele a létéért és igazságáért küzdő magyar életbe a Ciszterci Rend legnagyobb tanítványának, Vörösmarty Mihálynak halhatatlan szózatát: »Hazádnak rendületlenül...« Az út tovább folytatódik a régiek emlékezetében szakadékosan húzódó várköruti csatorna felett, most előkertes házak bólogató virágai között. Az új várkapun befordulva megérkeznek a magyar nemzeti kegyelet legszentebb helyéhez, Szent István király Nagyboldogasszony templomának nemrégiben feltárt romjaihoz, ahol az egyszív-egylélek áhítatával és eget ostromló erejével fordulnak a magyarság régi nagy Patrónájához. A Bazilika térről (régebben Fazekas tér, Kórház, majd Rákóczi utca) a Zichy ház előtt a Kossuth (Kaszárnya) utcába kanyarodnak és lassú ütemben odaérnek a magyar nemzet nagyértékű ajándékához, Sidló Ferenc szobrászművész alkotásához, a Szent István lovasszoborhoz, ahol a magyarság »tündöklő csillagá«-ra esik esdő tekintetük, hogy az Ő eszméinek, erényeinek és akaratának tisztes követése teremje meg számunkra a nagy magyar egységet. A ciszterci diáktábor nevében vitéz Láng Jenő, Jancsó Miklós és Bezdek Károly VIII. o. tanulók hatalmas, fekete-fehér szalagos és Szent István király emlékének — a ciszterci diákok felírású koszorút helyeznek a szobor talapzatára. A Szent István-kertből a Szent István utcába térnek, tisztelegnek az újonnan restaurált és az emlékesztendőben bazilika rangjára emelt székesegyház előtt, azután társasebédre vonulnak. — 30 —