Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1938

| Marosi Arnold Negyvenkét évvel ezelőtt, az 1897/98. tanév elején fiatal ciszterci szerzetes lépett be a székesfehérvári rendház kapuján; kérdezgették a kíváncsi diákok, hogy hívják az új tanárt. Sovány, beteges külseje szinte szánalmat keltett : sokan mondták, nem soká bírja ez a törékeny ember az iskola levegőjét ! Isten útjai csodásak. Ki hitte volna ekkor, hogy a „törékeny" Marosi Arnold hatalmas energia-csírákat hordoz bensejében, hogy az ifjú szerzetes jövendő kultúrmunkájával örök időkre bevési nevét városunk történetébe? Egyéniségének alapvonása volt a kötelességtudás, a szellemi alkotás rajongó szeretete. Komoly megjelenése, kissé hajlott testtartása, lassú járása szigorú férfiút sejtetett benne; de akik közelebbről ismerték, gyakran megbámulták ősmagyar temperamentumát, sőt fiatalabb éveiben sokan élvezték sírva vigadó nótáit. Bizalmas baráti körben később is gyakran kiütközött a látszólagos mélabú mögül vidám alaptermészete; még halála előtt pár héttel hallottuk a rendházban hangos, jóizű nevetését, mely lelkének derűjét hirdette. Erősen kidomborodó, rokonszenves vonása volt tüzes magyarsága. Petur-báni jelleme mindig odavonzptta a táborba, ahol faj- és nemzetmentő eszmék és tervek fogantattak: az Éme, a Tevéi, az Arak stb. mind megbízható, lelkes munkást nyertek az ő személyében, aki nem jelszavakkal, hanem eredeti gondolatokkal inspirálta az egyesületbe tömörülő embereket annyira, hogy — bár nem vágyott vezetőszerepre — mindenütt tőle vártak irányításokat, sőt nem egyszer energikus megoldásokat! A magyar fajszeretet és hazafiság tüzes hirdetője az iskolában is ; a világháború alatt jelentősebb hadi sikereink hírére ünnepi előadásokat tartott óráin s lelkesen dicsőitette a magyar katona hősiességét. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, mikor módjában volt a szíve mélyén gyökerező hazafias érzést az ifjúságba átplántálni. Igy az irredentizmusnak is lelkes bajnoka lett. Mint tanár, a régi iskola híve ; tanítványait keményen fegyelmezi, sohasem pajtáskodik velük. Szaktárgyainak fejlődését állandóan figyelemmel kíséri, kiválóan magyaráz és jól kitervelt módszerrel tanít; a lecketudást következetes szigorral ellenőrzi. Növendékei alapos ismereteket kaptak tőle s ha féltek is komoly kritikájától, mégis mindig érezték a nevelő szerzetestanár szívének meleg dobogását. Élénken részt vett mindhárom tanári állomásának társadalmi életében ; készséggel támogatott minden szellemi megmozdulást, sőt rajongva tudott lelkesedni az újabb eszmeáramlatokért is. De mindig óvatos volt : átszűrte ezeket a komoly, keresztény és magyar világszemlélet rostáján s csak úgy lépett értük sorompóba élőszóval és tollal egyaránt. Mindenütt megismerték benne a közösség odaadó munkását, a minden szépért és jóért dolgozni akaró kultúrembert. Akiket pedig a barátság láncával szorosabban fűzött magához, úgy megkedvelték becsületes, nyílt egyéniségét, hogy sohasem feledik, haló porában is emlegetik az igazi jóbarátot. — 11