Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1936

A fejlődés főbb szakai. Nincs nagyobb öröm már az egészen kicsi gyermek számára, mint ha valami vonalnyomot hagyó eszközhöz jut, legyen az irón, széndarab, legrosszabb esetben egy mosdatlan ujj, s ha hozzáférhet egy sima felülethez. Lehet ez a felület kínosan tiszta fal, a bútor egy tükörsima lapja, papír; a gyermek nem kegyelmez nekik, nagy belemerüléssel és darabos mozdulatokkal húzza rájuk a maga ákombákomait. A felnőtt szemében értelmetlen tevékenység, amelynek sokszor minden lehetőségét igyekszik elvenni. A gyermek ilyenkor titokban csinálja a maga első rajzi műveleteit, mert ez neki nemcsak játék, de fejlődési szükségesség is; olyan szerepe van a szem, a kéz használható, engedelmes eszközzé való tételében, mint a sok mozgásnak a test egészséges fejlődésében, vagy a hangoskodásnak a beszélni még nem tudó gyermek nyelve és hallása tisztulásában. Az egészen kezdő még vállból húzza vonalait, majd lassan mindinkább résztvesznek a mozgásban a könyök, a csukló és a kéz izületei. A gyermek megfigyel és észrevesz bizonyos jelenségeket, szándéka és az eredmény közötti kapcsolatokat; ugyanolyan szándék és mozdulat hasonló formákat eredményez. A vízszintes, függőleges, a körösen és elliptikusan záródó vonalak tervszerűségének első jelei, s ezeket fáradhatatlanul gyakorolja. Ekkor indul el a gyermek a fejlődés útján. Az első firkálgatásokból mind többször alakulnak ki ismerős idomok, amelyeknek jelentését mi még nem ismerjük fel, de a gyermek kérdésünkre már elnevezi őket, még pedig szűk világa szerint: ember, kutya (legtöbbször névszerint), ház, fa, autó, stb. Amint ismeretköre bővül, a motívumok és jelentésük gyarapodnak. Lehet egy-egy motívumnak több jelentése is. Ezek a négy esztendős korig a felnőtt számára többnyire érthetetlenek, a gyermeknek még nyilván kevés kifejező eszköz áll rendelkezésre, hogy számunkra is érzékelhetően ábrázolja tárgyait. E kortól kezdve mind több összefüggés kerül az ákombákomokba, a vonalak mind rendszeresebben tagolódnak. Az ember képe fej-, törzs- és végtagokra, a tárgyak képe is — a nyíló értelemnek megfelelően — hasonlóan. A fejlődés lassú, de állandóan lépést tart a tapasztalatokkal és a rendezőképességgel. Ez a lassú fejlődés körülbelül a kilencedik életévig tart, amikor a gyermek képzelet* és gondolatvilága már híven tükröződik rajzain. A gyermek mindig arra törekszik, hogy kevés eszközzel fejezze ki mondanivalóit. Előadása sosem természet-utánzó, nem közvetlen megfigyelésekből táplálkozó. Motívumait az emlékképek adják s éppen ezért az emlékképek sajátságait viselik magukon: szűkszavúak, a tárgyak legfontosabb ismertető jegyeit tartalmazzák, s ilyen értelemben jellemzőek. Alakjait olyan helyzetekben mutatja be, amelyek véleménye szerint a legkifejezőbbek. Ugy formálja őket, hogy tapasztalatairól és tudásáról mindig pontosan számot adjanak; pl. egy embernek akkor is megrajzolja mindkét lábát, ha a hasonlóan beállított látszati képen az egyiket eltakarná a másik. A gyermek rajzi előadása mindig egyszerű, tiszta és folyamatos, akár a gyermeki lélek, amelyben a valóság és fantázia egy birodalom, lelki látásában mindkét világ tárgyai, alakjai egyforma értékűek és jelentőségűek. Az elemek képszerű összerakását nem zavarja a tér kötöttsége, egymás mellé és egymás fölé rakja őket, sohasem egymás mögé. Elmondani akar és nem látszati jelenséget adni. Motívumait nem fűzi össze a szerkesztés egysége, olyan sorrendben és kapcsolatban rakja össze őket, amilyen sorrendben és kapcsolatban lelki szemei előtt megjelennek. Képszerű ábrázolása ezért nem kompozíció, hanem alakok - 14 —