Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1930

5 sokan jóbarátai, tisztelői közül. Arcán látszott, hogy nagy szenvedések, belső kínok gyötrik, de fájdalmairól senkinek sem panaszkodott. Tűrte azokat, mint ahogy Krisztus hű tanítványához illik. E sorok írója halála előtt nem egészen két nappal látogatta meg s arra a kérdésre, van-e valami kívánsága, egy rendezett lelkű ember válaszát adta: »Kívánságom nincs, már Isten kezében van életem, üdvözlöm a társakat, bocsássanak meg, imádkozzanak értem.« Imádságos, szerzetes lelke nagy szenvedésében így nézett az örök jövőbe és teljes öntudatában így érte a halál a haldoklók imáját mondó szerzetes testvérei között szept. 28-án, vasárnap délután fél kettőkor. A szomorú hír csak este hét óra tájban érkezett városunkba. Nyomában általános lett a részvét tanítványai, tisztelői s jóbarátai között. Legtöbbje mindjárt a temetésre gondol. Fáj sokaknak, hogy napi lekötött elfoglaltságuk miatt a távoleső Zircen utolsó útjára nem kísérhetik el kedves halottjukat. Voltak azonban szép számmal, akik nem törődtek a nagy távolsággal, 30-án reggel már hat óra előtt vonatra ültek és három külön kocsiban mentek temetésre, mások meg autón, autóbuszon és teherautón indultak a végtisztességre. Kilenc óra lehetett, mikor a fehérváriak a magyar ciszterciták anyamonostorába értek. Máskor bizonyára meglepte, érdekelte volna őket az apátság homlokzatának hatalmas, impozáns volta, az oszlopos előcsarnok és az építkezésben a nagyszabásúság és a finomság. Most nem gondoltak vele; talán észre sem vették; a ravatalhoz siettek. Még egyszer látni akarták a jó tanárt, a jó lelkiatyát és a jó barátot. Ott feküdt a koszorúk és a sok virág között. Arca nem változott, ott ült rajta a jóság, mely annyi lelki vihart csillapított, annyi szenvedést enyhített és annyi vigaszt adott. De nem sok idő jutott a viszontlátásra. Mindenki csak egy Miatyánkot mondhatott el; a bánat kiöntése, a könny a távozásra maradt. A gyászszertartás befejezése után megindult a hatalmas temetési menet. Középen elől megy reálgimnáziumunknak csaknem száz tanulója komolyan, fegyelmezetten; mindegyik osztály viszi a maga koszorúját, virágcsokrát. Utánuk rendtársai, köztük iskolánk tanárai teljes számban következtek. A temetőben az egyforma márványkeresztek tövében nyugvó szerzetes testvérei mellett megásott sírra helyezik a koporsót. Elhangzik a szertartást végző rendi perjel ajkáról az utolsó ima, mégegyszer felcsendül a gyászének, melyet a rendi növendékek énekkara ritkán hallható tudással és érzéssel ad elő. A koporsón tompán megkoppannak a sírba dobott hantok, mikor az egész nap borús égből egyszerre megered az eső. Azonban ez sem riasztja meg a gyászolókat; nem sietnek el a sírtól, türelemmel vár mindenki a másikra, hogy a magával hozott virágot, vagy egy darab hantot dobhasson a halottra. A tanári munkának és a papi működésnek megbecsülése volt az a nagy részvét, mely a temetésen megnyilvánult. A tanári karon és a tanuló ifjúságon kívül ötvennél nagyobb volt a száma azon jóbarátoknak és tisz-