Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

— 83 — szűkössége miatt más tanintézetben képezték magokat. Az építkezés elhatározása a zeneiskola iigyét egyszerre a megvalósulás stádiumába terelte. Kolossváry Kálmán indítványára ugyancsak az 1874. jún. 28-i tanári gyűlésen kijelölték az alapszabályok megkészítését eszközlő zenebizottságot és egyidejűleg érintkezésbe léptek a helybeli zenetanárokkal. A tanári kar buzgólkodására, zene iránti érzékére vall az a körülmény, hogy a zeneiskola még az új épület megépítése előtt megnyílt, de az órákat egyelőre a püspöki lakban tartották. Hogy a tanulókat zeneileg hajlamaiknak és kedvüknek megfelelően nevelhessék, a vonószene mellé a fúvóst is felvették. Tanárokul megnyerték Bernreiter Lipót egyházi zenészt, aki 4 évig tanította a haladókat, valamint Bárdon József főelemi tanítót, aki haláláig irányította a zeneiskola fejlődését (2OV2 évig.) A szükséges rend és sikeres működés érdekében Pallér Kelemen tanár vállalta a felügyeletet, amelyet mint igazgató is gyakorolt 1897-ben bekövetkezett haláláig. A haladókból zenekart alakítottak, amely hetenkint 2 órát fordított az összjátékok begyakorlására. Tudásukat rendszerint iskolai, igen sokszor segélyegyleti ünnepélyeken mutatták be. A magyar dalok mellett játszották a klasszikus darabokat, amint a mai napig fennmaradt kották is igazolják. 1893-tól a zeneiskola hanyatlani kezdett. Csak 26 tanuló iratkozott be, a zenekar pedig 9 tagból állott. Mintha előre érezte volna Bárdon József halálát, aki hosszú időn át annyi lelkesedéssel ápolgatta ezt a nemes intézményt. Utódja Kneifel Ferenc dr., ügyvéd és székesegyházi karnagy leit. Az erősödő közönyt azonban sem az új zenetanár kiváló tehetsége, sem az igazgató kérelme, buzdítása megakasztani nem tudta. 1897-ben a jelentkezők kis száma miatt az iskola meg is szűnt és jó ideig a tanulók ismét az intézeten kívül részesültek zenei oktatásban. De a régi jónevii ifjúsági zenekarnak az emléke nem aludt ki teljesen. Mintegy tíz évi csend után művészi lelkek varázsára felpattantak a szunnyadó erők, a zenekar új életre kelt. A restaurátorok: Braun Jácint, Kolb Ciprián dr., Námesy Medárd és Rássy Paulin tanárok az 1909. év elején fognak munkához, és hamarosan, már a márc. 15.-i (Klapkainduló) és a májusi ünnepélyeken hatásos bemutatással dokumentálják a feltámasztás igazságát. Új korszaka nyílt iskolánk zenei életének. Nem egyszerű másodvirágzás ez, nem is a múltak szikár visszajárása. A zenének társadalmi felolvadása, az iskola hajtóerejének sokirányú kiágazódása többet követelt. A hagyományos nyomokon történt az ujraindulás, de két hatalmas utat tapodva sokkal előbbre jutottak. A tanulókban buzgott a kedv, erősödött a kitartás, a lelkes vezetőben (Námesy Medárd) dolgozott a művészet szeretete, alkotott a tehetség s mindkét oldalon ösztökélt a siker ragyogása. Mindez most történt. Szemünk, lelkünk a tanúi a duzzadó fakadásnak. A Tinódi« c. ifjúsági színjáték (1913. ápr. 5., 6, 10.) zenés kísérete után merész vállalkozásba fognak, a József Egiptomban c. Mehul-opera (1914. ápr. 18., 19., 24.) részleteinek a betanulásába. Ez jelzi az első nagy programmot, az ideális, teljes orchester kialakítását. A másik feladat már sokkal nagyobb elhatározást, sokkal több munkát és fáradságot igényelt. Ez az ifjúsági fúvózenekar, amely igazán új csapást vágott, új gondolatot gördített, s amely specialitást hozott iskolánk zenei kultúrájába. Míg az orchester kiépítése függvénye annak s a vonósoknál már szerzett alaptudást, erőkészletet feltételez; addig a fúvózenekar teljesen önálló s mindent az iskolában ad. Maga szerzi be a szükséges hangszereket, azokat tanulásra kikölcsönzi s ami a legérdekesebb, a tanulásban folytonosságot teremt. Az első években a hangszerek technikai kezelésénél működtek ugyan alkalmilag felkért zenészek, de amint a törzs kialakult, a kezdőkből haladók lettek, megérlelődött a teljes családiasság; a haladók mint mesterek adják át tudásukat — most már tekintélyes vonulásban, mondhatjuk — genealógiai kapcsolásban. Az isteni Gondviselés megjutalmazta az odaadó, lelkes törekvéseket. Azt akarta, hogy a fúvózenekar első nyilvános szereplése páratlanul kedves, a magyar ifjúsági zene történetében egyedülálló ünnepéllyé magasztosuljon. Emlékezzünk csak vissza 1915. május Idusára! A világháború második esztendejében vagyunk. Délelőtt 10 óra! Diákok vonulnak hosszú sorokban, némán, komoly magatartással. Elől felvirágozott, nemzetiszínű pántlikával övezett ifjak. S az egészet valami fehérzubbonyos csapat vezeti — fénylő instrumentumokkal. Megállnak a ciszterci templom főbejárata előtt, rendre helyezkednek, az iskola első katonadiákjai előrelépnek, az intézet igazgatója (Dombi Márk dr.) megható beszédben elbúcsúzik tőlük, megöleli, megcsókolja őket s a fehérruhás ifjúsági zenekar Himnusz-áldásával hadba bocsátja. Majd megmozdulnak s a »Magyar népdal-induló« és a >-Hunyadi-induló« lelkes, tüzelő hangjai mellett 6 újoncot a honvéd-laktanyába, 7-et a Hindenburg-kaszárnyába kísérnek a haza szent ügyéért minden áldozatra kész diák-testvérek. Erre a fönséges nyitányra hatalmas dalmű következik, melynek személyei az erős