Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

— 48 — édes magyar hazának s messzesugárzó dicsősége a magyar névnek és a magyar nemzeti műveltségnek.« Az intézet múltjából és jelenéből ily tanulságokat merítve, a hála és nagyrabecsülés mélyen érzett szavával hajtom meg a tankerület testvérintézeteinek zászlaját a jubiláló iskola előtt avval a szent meggyőződéssel, hogy ennek az iskolának missziója és végzett munkája amily értékes faktora volt a magyar közoktatás és kulturális fejlődésnek a múltban, oly rendíthetetlen harcosa fog lenni a jövőben is. És mikor ezt hiszem és vallom, az intézet égi pátronusának, szent István első magyar királyunk intelmét vélem hallani e helyen, hol a hagyomány szerint királyi palotája állott: Ne féljetek, én veletek vagyok, pallosom, koronám s a boldogságos szűz Anya védelme alatt menjetek az igaz úton, menjetek, haladjatok, emelkedjetek, szárnyaljatok és repüljetek mindig csak felfelé, mindig csak előre, előre.... * * * Ünnepségünket az ifjúsági énekkar Gyomlai—Dohnányi: A magyar Jövő himnusának énekével fejezte be. Megörökítésre méltó az a nagy kitartás, mellyel énekeseink a tőlük annyi teljesítményt kivánó napon helyüket megállották. Utolsó számuknál sem ernyed figyelmük. Vezetőjükre, Námesy Medárd tanárra szegzik szemüket, ki taktuspálcája mozgásával hangjaikat egymásba fonja, a közönség pedig néma csendben gyönyörködik a szép előadásban. Az ünnepi ebéd. Négyre járt az idő, mikor az ünnepség végződött. A közönség otthonába sietett, az öreg diákok pedig együttesen indultak a vármegyeházára, melynek nagytermében volt terítve az ünnepi ebédre. Alig érnek le a Szent István terem lépcsőin, elibük áll az ifjúsági fúvózenekar, hogy az ünnepi lakoma helyéig kísérje őket. A Megyeház-utcán át vonulnak. Tegnap este is erre járt a banda. A ropogós magyar induló már újból veri a legöregebb diák ablakait. Most nem állnak meg alattuk; egy kissé késő van már; az induló gyors taktusa dirigálja lábaikat, szaporázza lépéseiket. »Nagyon kedves látvány volt, írja a F. N. tudósítása, amint megyéspüspökünk és illusztris vendége, a kultuszminiszter közvetlenül a zenekar után lépkedtek. Nem tudjuk, miről beszélhettek, de bármi is volt beszélgetésük témája, a zene taktusától szabadulni nem tudtak.« A vármegyeház nagyterme maga nem tudta befogadni az ebéden résztvevők nagy számát; a mellette levő kisebb helyiségben is terítettek, így is takarékoskodni kellett a hellyel. Csaknem háromszázra volt terítve. A vidéki városok életében szokatlan ez a nagy szám; és hogy e nagy