Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

— 23 — mezején elhunyt ifjú neve van bevésve, kik ennek a nagymultú iskolának hallgatói voltak. Véssük szivünkbe emléküket nemcsak azért, mert meghaltak, hanem főképen azért, mert hazájuk iránt való kötelességüket mindhalálig híven teljesítették. Tanuljuk meg e hősi példákból azt az egyszerű igazságot, hogy főként a mai súlyos időkben egyedül a szenvedélyig fokozott és a halállal is dacoló kötelességérzettel tudunk valami nagyot alkotni. Miért volt Róma nagy? Mert a közösségért élő népe lelkében a polgári erények legtündöklőbbike, a kötelességérzet élt. Miért bukott el? Mert a közösséggel együtt fokozatosan a kötelességérzet is kihalt belőle. Az a nemzet tehát, melynek fiai békében és háborúban egyaránt teljesítik hazájuk iránti kötelességüket, legyőzhetetlen. Amíg ilyen buzdító példáink lesznek, amíg ezek emléke szivünkben él, addig nincs okunk a pusztulástól félni. Azért hát kövessük őket a hű kötelességteljesítés utján, ha kell, a halálba is. Legyen áldott és felmagasztosult emlékezetük. * * * A beszéd alatt meghatódva néz a közönség majd a szónokra, majd az emléktáblára. Sokan szemüket törölgetik; a szülő fiát, az özvegy a hitvesét, az árva gimnázista hős édesapját siratja. A tanulóifjúság nem mozdul, keményen áll helyén, szívébe markolt a vitéz katona beszéde; izmai megfeszültek, tekintete a hármas halomra s rajta a keresztre esik: lesz föltámadás ... Az ifjúsági fúvózenekar a búcsúzó öreg diákok kedves dalába, a »Ballag már a vén diák«-ba kezd. A vén és a kis diák egyforma érzéssel énekel és az ódon falakat talán még sohasem rengette meg akkora lelkesült tömeg éneke. Befejeződött a nagy ünnepség első része. Vonulás a Szent István terembe. A »Ballag már a vén diák* kedves, soha el nem koptatható melódiájára megindult az impozáns tömeg. Ballagtak az ünnepség másik színhelyére. Keresztül a keskeny bejárón, az iskola előtt szépen rendbeálltak, négyes sorokba. Ezt megtették, most megkívánja az iskolai regula, a jó rend; teljesítették szívesen, hiszen úgy tanulták. Közben föltekintettek a kedves épületre s a gondolatok, érzések súlyos tömege nehezült szivükre. Csak nem tudnak megválni az édes otthontól, csak nem tudnak elszakadni a drága hajléktól, ahol annyit gyúrták, faragták, annyiszor simogatták, ahol kitárták egész énjöket, odaadták egész leiköket, ahol formálni és rakosgatni kezdték jövő életük mozaik darabjait. Ok sokat kaptak s e sokból egy parányit sem szabad elhullasztaniok. Kerültek légyen bármily forgatagba, vitettek légyen az élet tar szirtjeire, üldözték légyen a megélhetés habzó furiái, nem engedtek. Férfiak maradtak. Becsületes, kötelességtudó, önzetlen munkásai a magyar hazának, a keresztény magyar társadalomnak. S mi adta ezt az erőt a fényes