Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

- 17 A mindennapi élet tülekedése azonban sokszor elfödi előttünk a múltnak eleven megérzését. A csillagok ragyogásához setétség kell, a lélek legszebb energiáinak felébresztéséhez fájdalom kell. A nappal bezárva bennünket naprendszerünk korlátai közé, elfödi horizontunkat. Megvilágítja á legkisebb földi tárgyakat, de setétséget borít az ég kékségén túl levő világokra. Az éjszaka ellenben rányitja szemeinket a tér és világok végtelenségére. Felébreszti lelkünkben a halhatatlan halottak emlékét is. Nem látjuk a nappal életének kis eseményeit, hanem a kozmikus világnak csillagképekbe öltözött kiszámíthatlan fázisait. Lelkünket is a megpróbáltatások éjszakája ébreszti rá a holtak kegyeletére. Ilyen hosszú, emlékébresztő éjszakája van most a magyarnak. Ez az emlék ennek a kegyeletes magyar éjszakának a szülötte. Az éj sötétjéből kivillanó csillagunk lesz nekünk ez a kedves monumentum. Ez lesz az a forrás, melyben az élet tülekedésében kiszáradt korsónkat megmerítjük. Ez lesz az útmutatónk, mint a napkeleti bölcseknek a betlehemi csillag. Ez a hármas tábla lesz a mi tízparancsolatunk. A két szélső tábláról azt olvassuk le, hogy hogyan kell élni, dolgozni, küzdeni a hazáért, a középsőről pedig azt, hogy hogyan kell érette, ha kell, meghalni. Ezektől, a mi halhatatlanjainktól tanuljuk meg, hogy a haza nem absztrakt fogalom, nem költői frázis, hanem valóság, most élő fájdalom, melyért merni kell élni és tudni kell meghalni. Nekünk ezek a holtak nem haltak meg. Eddig is szivünkben rezgett az ő dicső emlékezetük. Most pedig beillesztjük őket a mi hierarchiánkba. Nekünk e táblán levő minden név egy darab magyar kulturát jelent, minden hős egy eposzt, mely áldozatra serkent. Ahány név, annyi monografia, ahány név, annyi eszmény, ahány név, annyi életprogramul, ahány név, annyi pálma, annyi borostyán, annyi zászló, annyi megdicsőülés. Az ő életük és haláluk iskolánk falai között eszmévé finomul, az ifjúság lelkében pedig tetté keményül. Ennek az emlékműnek lábánál nevelődő ifjúság azt a port lélegzi be, melyet e hősök és jelesek lábanyomáról kavar fel a viharszél. Ezek a porszemek az ő lelkükben sziklává keményülnek. Mi megtanítjuk őket, hogy hogyan kell ebből a kemény sziklából mézet szivni, a terméketlen kőből olajat sajtolni. Az itt nevelődő ifjúság ezekkel a parányi kvarckristályokkal szívébe lélekzi a hagyományoktól megszentelt múltnak a zamatját és a szebb, boldogabb jövendőt biztosító friss, üde, jókedvű munkának szeretetét. Az első magyar szent, az első magyar király nyugtatja tekintetét az itt nevelődő ifjúságon. Szent István szabott ennek az országnak törvényt, ő szerzett koronát, ő szelídítette meg pogány őseink erkölcseit, ő vetette meg az ezer éves magyar kulturának az alapját, akik tehát ezen emlékmű lábainál nevelkednek, tisztelniük kell a tekintélyt, azoknak a keresztény erkölcsök szabványai szerint kell élniök, azoknak szeretniök kell a magyar multat, a magyar szépet, a magyar kulturát, a csodásan zengő magyar szót, a máriásénekeket, a nemes magyar virtust, a magyar mezőket, az ihlető magyar halmokat. 2