Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1911

25 a ciszterciek tanítórenddé Magyarországon stb.) foglalkozik III. Béla király tele pítvényeseivel, akik jó- és balsorsban egyaránt hűséges munkásai voltak a ma gyarság kulturális érdekeinek. Kiterjeszkedik azonban a művelődés egyéb tényezőire is. Szinte csodásan gyors egymásutánban jelennek meg : A népoktatás története Magyarországon 1540-ig, A káptalani iskolák története 1540-ig, A debreczeni ev. ref. főiskola XVII. és XVIII. századi törvényei, A pécsi egvetem, A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban c. nagyobb művei, melyek közül nem egyet a Magyar Tudományos Akadémia koszorúzott meg. Egyéb értekezéseiben és monográfiáiban főkép az Árpád-kor műveltségi állapotaira derít fényt; cikkeiben és beszédeiben rendi vagy országos ünnepi alkalmak jelentőségét, kiváló férfiak (Pauler Gyula, Czobor Béla, Inczédy Dénes, Mátyás Flórián, Horváth Mihály) érdemeit méltatja; könyvbirálataiban a jelentősebb történeti műveken tart szemlét. Eddig 11 önálló munkája, 67 értekezése és cikke, 37 könyvismertetése és bírálata jelent meg. És mekkora tömege a jegyzeteknek, halmaza az összehordott anyagnak vár még feldolgozásra! Ez azonban csak egy része úttörő munkásságának. Nemcsak mint iró, hanem mint tanár is teremtett uj iskolát tanítványai körében a régi magyar műveltség kincsesházának a kikutatására. Amióta (1893) mint magántanár, majd (1898) mint az ő számára rendszeresített művelődéstörténeti tanszék első nyilvános tanára működik a budapesti tudományegyetemen, egész sereg szorgos ifjú kéz dolgozik egységes terv szerint az eddig elhagyott területeken. Teendőiket a Mester osztja ki. Irányítást tőle kapnak. Csüggedésükben ő a bátorítójuk. Segítséget tőle várnak. Tanácsért őhozzá fordulnak. Haladásukról neki számolnak be. Sikereik örömét vele osztják meg. S ő mily boldog, mikor a „Művelődéstörténeti Értekezések" sorozata egy-egy ujabb füzettel gyarapodik! Szeretettel forgatja, százszor is megsimogatja nézésével s mikor a könyvespolcra a többi közé teszi, szelid, kék szemeiben felragyog az önzetlen öröm derűje: „Egy tartozással megint kevesebb hazám iránt!" És boldogan számlálgatja: Már ötvennél többen vagyunk . . . Ez a dolgos ideálizmusa, meg nem roppanó munkakedve és lángoló lelkesedése nemzete ifjúságáért és művelődéseért, rabul ejtettek mindenkit, valaki csak megismerte. Tanítványai rajongva tódulnak köréje. Ezernél többen hallgatják rendesen előadásait, melyek alatt mintha kápolnává magasztosulna az egyetem nagy kupolaterme. Zsoltáros lelkesülés fakadt olyankor ott. Áhitat és szeretet. A tudomány áhítata s az egymásra találó lelkek szeretete. S ennek igézete elkísér az életbe és sok év multán is ott zsibong az emlékezésben. Ez volt Békefinek legnagyobb jutalma. Másra nem is vágyódott. A tudós világ elismerése, ha jól esett is neki, nem hevítette. Hideg szikra ez az égő fénycsóva mellett. Pedig ez is hullott reá bőven. A Magyar Tudományos Akadémia babért font homlokára, mikor 1896-ban levelező, 1908-ban pedig rendes tagjának választotta. Rendje megtette történetírójának. Az egyetem 1910-ben a dékánsággal tisztelte meg. A minisztérium bizalmából tagja lett a Budapesti Or-