Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1911

20 pességeinek teljes birtokában mindvégig példaképök maradt a kötelességteljesítésben. Székhelyéről csak akkor távozott el, mikor a rend ügyei a fővárosba szólították, vagy hivatalos látogatásait végezte az egyes rendházakban, plébániákon és gazdaságokban. Otthon minden ideje az imádság és munka között oszlott meg. A közös imádságról még legkedvesebb vendégei kedvéért sem maradt el; inkább rábizta őket ezen időre valamelyik fiatalabb rendtagra. Úgyszólván az egész élete az oratóriumban és irószobájában folyt le. A szabadba alig ment ki; az apátság szép parkját többnyire csak akkor látta, mikor gondolataiba elmerülve az ablaknál állott. Betegségét is nagyban előmozdította az, hogy az egészséghez elkerülhetetlenül szükséges testmozgást is elmulasztotta. Arra is nehezen volt rábeszélhető, hogy legalább a folyosón sétáljon egy-egy félórácskát. A nap legnagyobb részében íróasztala mellett ülve hallgatta a rend középponti hivatalnokainak jelentéseit, meghányván-vetvén velők a legközelebbi teendőket. Szent Benedek regulájának szellemétől áthatva, soha jelentősebb intézkedést nem tett mások tanácsának meghallgatása nélkül. Levelezését még a kisebb fontosságú ügyekben is mindig személyesen végezte. Vagy maga rótta fáradhatatlanul, sokszor órákon keresztül apró, utoljára már szinte alig olvasható betűit, vagy pedig a fiatalabb rendtagok egyikét-másikát ültette íróasztalához és fel s alá sétálgatva mondta tollba közlendőit. Levelei mindmegannyi szép bizonyítékai fegyelmezett gondolkodásának mindenre kiterjedő gondosságának. Nemcsak a tartalomra volt gondja, hanem a formára is. Ez jellemzi élőszóval elmondott, sokszor rögtönzött beszédeit is. Mondatszerkesztési módjában, egyes kedvelt fordulataiban visszatükröződnek a régies választékosságra törekvő magyar stílusnak sajátságai s ezzel egyúttal gondolkodásának alapvonása, a józan konzervativizmus. Nem a táblabiró-világ csökönyös maradisága, minden haladás kerékkötője, hanem a mult értékes hagyományait fentartani óhajtó, pusztulásokat fájlaló gondolkodásmód, amely az igazi haladás és a sülyedés tünetei között okosan tudja megvonni a határvonalat. A rendtagok között nem állásának hódolatot követelő tekintélyével, hanem az igazi atyai szív szeretetével szokott mindig megjelenni. A legfiatalabbak is egészen bizalmas közelségbe jutottak hozzá. Nem tartotta azt, amit Plutarchos mond, Perikiesről szólván, hogy a bizalmas érintkezés veszedelmes minden nagyságra nézve, mert meghitt társaságban nehéz a méltóságot és tekintélyt megőrizni. Egy alkalommal a rendtagokkal való bizalmas érintkezése szemet szúrt egy ridegebb felfogású főpapnak. „Apátur nagyon közel ereszti magához szerzeteseit" mondotta neki. „Sohasem bántam még meg, méltóságos uram" válaszolta a jóságos apát. Ugyanez a jóságos lelkület nyilatkozott meg beszédében és cselekvésében még idegenekkel szemben is. Akivel csak egyszer érintkezett, azt szeretetreméltó modorával feltétlenül megnyerte. Szószerint ráillettek Tacitus szavai, amelyekkel Agricolát dicséri: a jó embert könnyen kinézte belőle bárki, a kiválót szívesen. Egyéniségének lebilincselő varázsával igen sok jóakaratot biztosított nemcsak maga, hanem elsősorban — mert erre törekede't mindig — rendje