Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1911

7 edzett tanár tapintatát is próbára tevő nehézségekkel kellett megküzdenie. Különös lelkesedéssel a magyar történelmet tanította és soha fontosabb, meg nehezebb feladata nem volt a történelem tanárának, mint akkor, az abszolutizmus legsötétebb éveiben. A nemzeti mult nagy tanulságaival kellett táplálnia az ifjú elmékben és szívekben a jövő reményét s így alapozni a jelennél boldogabb jövendőt. Ennek a néhéz munkának Scyllája lett volna a fiatalság hamár fellobbanó szenvedélyének szítása, Charybdise pedig a hazafiság tiszta lángjának elfojtása s így egy, az áldatlan viszonyokba beletörődő, vértelen nemzedék nevelése. Ma már az élet delén jóval túl lévő tanítványai lelkesedéssel tanúskodnak, hogy mily helyes tapintattal és hazafias buzgalommal oldotta meg Vajda Ödön nehéz feladatát még akkor is, mikor a felsőbbség arra kényszerítette, hogy német nyelven tanítson. Késő öregségében is gyakran emlegette, hogy milyen nehezére esett a dolog, milyen fájdalmas vergődése volt ez lelkének, — azonban egyúttal önérzettel hangoztatta: „Azért akkor is teljesítettem kötelességemet!" Tősgyökeres magyar természete a német szót sohasem vette be. Éjjeleket átvirrasztva tanulta meg azt, amit kénytelen kelletlen, tört németséggel, magyaros hangsúlyozással elmondott. De azután amit magyarúl fűzött a német előadáshoz, az már ékesen és tűzzel folyt ajkáról.

1 Nem egyszer szószerinti értelemben adta bizonyságát a régi klaszszikus mondásnak: si vis me flere, dolendum est primum ipsi tibi. Nemzeti életünk szerencsétlen fordulatainak fejtegetése közben meg-megcsillant szemeiben a könny s ezzel hallgatóit is sírásra indította. Hálás tanítványainak egyike következőképen emlékszik vissza egyik történelmi órájára: „Délután második őra volt. Alig csengették el a 3 órát, belépett. Tudtuk már, hogy ma fontos és ritka szép előadás lesz. Nem examinált. Magyarázott egész órán át a mohácsi vészről. Halálcsend, feszült figyelem. Élénken rajzolja a pártoskodó főurak viselkedését, a király tehetetlenségét, az ország veszedelmes állapotát, az ütközet kezdetét. A pécsi diákságot lelkesült hévvel emeli ki. Csengetnek 4 órát; nem mozdul senki. A tanár magyaráz és mi fiuk feszült figyelemmel hallgatjuk továhb. Elüti a toronyóra az egynegyedet, a felet, a háromnegyedet. — halálcsend a teremben, hallgatjuk a megható befejezést. Mély, fájdalmas sóhajtás tör fel a tanár kebléből s így végzi előadását: „S haj! fiuk, ezt visszavonás okozá mind s durva irigység! Egységünk történ, törve hanyatla erőnk. A ma is sorvasztó lánc így készűle árva hazánkra: nem, nem az ellenség, önfia vágta sebét! Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Amen." Sarkon fordult és kiment a teremből. Dörgedelmes „éljen" riadt utána, ami abban az időben hallatlan vakmerőség volt diákok részéről."

2 íme, így áll ma előttünk a tanítvány hálájának fényében a tanár, aki a 1 1857-ben az egyik tanácskozmányon jegyzőkönyvbe véteti, hogy milyen nagy akadálya a német nyelv a tanulók előhaladásának. „Professor historiarum V. Class. genuine confessu? est linguam germanicam .... sensibiliter nimis profectum impedire." 2 Lővárdi Alajos zircsi erdőfelügyelő közlés^,