Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1907

r 15 Mindezekkel a kérkedés távol állott tőle, de a bizalommal felvilágosításért hozzáforduló előtt készséggel tárta fel lelke kincses házát. A magyar szerzetes-tanár igazi tipusa volt. Nem szűnt meg támogatni, buzdítani ifjú kartársait kötelességeikre, az önképzésre. Tudásánál, fáradhatatlanságánál úgyszólván csak a szerénysége volt nagyobb, mely mindenha kitért a nyilvános ünr.epeltetés elől. A magyar ember természetes nyíltsága tükröződött arcán, minden feszes nagyképüsködésnek ellensége; ami a szivében, az a száján. Azokból a fajta jellemekből való volt, amilyenekből sohasem volna sok a magyar hazának: nyilt, egyenes, férfias, őszinte. Történelmi tanulmányaiból leszűrődött meggyőződése szabta meg politikai irányát; a szellemileg művelt, gazdaságilag virágzó, önálló Magyarország volt lelkének ideálja; ezt viszhangozták előadásai, erre lelkesítette a 10, 20, 25 ... s több éves összejövetelek alkalmával őt felkereső tanítványait. Ezekhez mindig bensőséges viszony, bizalom s az iskola falai között együtt eltöltött idők kellemes emlékei fűzték. Oörömteljes órái a viszontlátásnak a volt tanár és egykori tanítványai között: voltak ezek az összejöveteli találkozások. Újra átélték az iskolai éveket. Bámulatos emlékező tehetsége volt; a számok és nevek légiójával dolgozó történelem-tanárra valóságos áldás. Mindenkit megismert, akit valaha látott; diákkori viselt dolgaira mindegyiknek emlékezett. A tanügy napi kérdései iránt nem szűnt meg érdeklődni. Pár nyugalmi évét — melyet a Gondviselés érnie engedett — itt töltötte körünkben, a székesfehérvári rendházban, ahol munkás életének java része lefolyt. Pedáns pontossággal megszabott napirend mellett teltek napjai, melytől soha el nem tért; úgy hogy szinte a napnak minden szakában meg lehetett mondani, hogy most mivel foglalkozik. Szerette a természetet, Isten nagyságát csodálta alkotásaiban s szive megtelt áhítatos érzelmekkel. Az Alkotó fönséges templomának tekinté a nagy természetet, melyben harmatcsepp, virágszál egyaránt az 0 dicséretét zengik. Ha csak az idő engedte, órák hosszat elandalgott a szabadban; ilyenkor nagy sétákat tett különböző irányban a város határában, távol az emberektől s az utca zajától. Kerülte az embereket, de nem volt embergyűlölő ; az ő derűs, nyugodt kedélye távol állott ettől; de a természet csodálatába s Isten végtelenségébe való elmerülésében ezek jelenléte csak zavarta volna lelke harmóniáját. De jól ismerte a bölcs szavaknak igazságát is: „Quoties ínter homines fui, semper minor homo redii.„