Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1904

25 legszükségesebbekkel ellátta. Midőn kissé jobban volt, özvegy Fogas Józsefnéhez költözött s itt a Nagyvárad-utca végén egy kis szobácskában töltötte színész életének utolsó, de legkeservesebb telét. Bútorzata egy ágy, pár szalmaszék és a boglyos-kemence volt, melyet íróasztalként használt. A temetőbe az út az ő utcáján vezetett, a halotti ének behallatszott szobájába, ekkor írja egyik legszebb dalát a beteg költő: Temetésre szól az ének Temetőbe kit kísérnek? Akárki! Már nem földi rab Nálam százszorta boldogabb. Itt viszik az ablak alatt Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki Legalább nem sírna senki. Felgyógyulása után egyetlen mulatsága a színház volt, a hová a derék Fogasné, jószívű háziasszonya juttatta be, mint jegyszedőné. Emellett igen sokat tanult, előbb már elsajátította a német nyelvet, hisz a Regénytár számára németből fordított regényeket; itt pedig a Pápán kezdett francia nyelvi tanulmányait folytatta oly sikerrel, hogy Hugó Viktort és Berangert olvasta s ez utóbbi egyik legkedvesebb költője lett. Itt írt legszebb népdalai: »Boldogtalan voltam*, »Nem ver meg engem az Isten«, »Kis furulyám«, »A virágnak megtiltani nem lehet« stb. Ugyanitt írta 1844 elején mély hazafias érzésű honfidalát. »Tied vagyok, tied hazám.« Ezen költői munkásság mellett költeményeit egy könyvbe leírja és elhatározza, hogy amint kitavaszodik Pestre megy, hogy verseit valamelyik kiadónak eladja. E könyvbe vetette minden reménységét; ezzel akart föllépni, hogy biztosítsa mint író a jövőt, emellett célja volt vele, hogy az így nyert pénzből kifzesse adósságát. Februárban útnak indul, havas eső veri útközben, arcán megfagynak a könyek, melyeket a zivatar hidege s a nyomorúság fakasztott. Pestre ér, költeményeit azonban egy könyvárus sem akarja megvenni, mert a verseknek nincs kelendőségök. Helyzete kétségbeejtő volt s ekkor elhatározta, hogy Vörösmartyhoz fordul. Ez elhatározásáról maga írja: «A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál. A nagy férfiú átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a nemzeti kör s lett pénzem és nevem. E férfi, kinek én élete-